Hazai oktatásunk a tehetetlenség zsákutcájában robusztus testével azonban nem tud visszafordulni. Nincs ehhez kellő bátorsága és elfordulási készsége az alternatív lehetőségek irányába.

Ennél szomorúbb annak a magyar oktatásügynek a helyzete, amely e didaktikus és jegyosztogató elmaradottságnak kétszeres vesztese. Ugyanis, ha a magyar oktatásban felnövő diák ugyanazokat a skolasztikus, évtizedek óta változatlan, megsárgult ismereteket kapja a továbbképzésre lusta tanáraitól, a kétszeres elvárásigény miatt (kisebbségi helyzetünk erre kényszerít!) alulmarad román társaival szemben.

Természetesen, a román nyelv (szándékosan?!) verbális, nem értelemhez tapadó, haszontalan kultúrtörténeti ismereteket bifláztató oktatási módszere miatt nem tanulja meg a hétköznapi beszédnyelvet.

Családom apai ágon három tanári nemzedéket adott Erdélynek, négy testvérem közül hárman tanárok voltunk, tanár-környezetben éltem diák mindennapjaimat, a B. Kovács András által ajánlott oktatási modellben volt részem. Bár — rajtam kívülálló okok miatt — csak kevés évet tanítottam, az oktatás-nevelés kérdése mindig foglalkoztatott.

Ha, az aktuális témánál maradva, tanáraink csupán az egyes tantárgyak óraszámának lefaragását fájlalják, nem jutunk tényleges eredményre. Ennek nyilván önző okai (is) lehetnek. Ha B. K. A. a konzervatív (1945—48-as) iskolarendszerben gondolkozik, elfelejti, hogy már ezekben az években szűntek meg az iskolai nevelést kiegészítő ifjúsági szervezetek, hogy ezekben az években csődítettek minket, diákokat össze, hogy szavazzuk meg: van-e szükség a latin nyelv oktatására, kell-e annyi ilyen-olyan óra? Persze, a diák milyen, mindent önként megszavazott. Ekkor — még az államosítás előtt — jobb tanáraink azonnal a Bolyaira kerültek előadó tanároknak, az állami és egyházi iskolákban pedig megjelentek a hadifogságból szabadult tanítók, tanárok, és elkezdődött az iskolák színvonalának süllyedése. Arról nem is beszélve, hogy a magyar iskolák összeszorulni voltak kénytelenek az újonnan megnyílt, magyaroktól elharácsolt román iskolák miatt. A 1946/47-es aszály pedig éhező, alultáplált gyermekek seregét késztette a még tankönyv nélküli, jegyzetelő és igen vegyes előképzettségű gyerekeket befogadó állami és egyházi iskolákba beiratkozni, ahol a jóhiszemű tanárok lehetőleg nem buktattak. Ez volt 1945—48 között. Amikor pedig az egyházi iskolákat államosították, a frissen kommunista tanárok (pl. a piaristáknál Szántó Béla zenetanár) az ,,indexre tett" könyvek ezreit dobták a szemétbe.

Hogyan látom én a kiutat? Nem az óraszámokat kell csökkenteni. Ezzel az amúgy is túlterhelt tanulók még terheltebbek lesznek. A tantárgyakat kell újragondolni, és ebben korunk haladását figyelembe venni. Tisztelt olvasóm! Válaszoljon önmagának őszintén: mire emlékszik a középiskolában tanultakból? Ugye, nem sokra. Ezzel én is így vagyok. Azért, mert nem volt rá — abban a mértékben! — szükségem. Nem gyakoroltam. A tankönyvek adjanak a tudomány fejlődését nyomon követve alapismereteket! Azért a fejlődés mentén, mert az ember is így jutott el a mai szintig. És így lesz valamennyi tudomány érthetővé-logikussá.

Meg kell oldani a tanulók képességeiben mutatkozó különbségekhez való alkalmazkodást. Létre kell hozni a ,,kitűnők iskoláját". Akár nemzetiségünk szintjén is. Ilyen volt a polgári Magyarországon, ahonnan számos tudósunk került ki. A mi magyar tőkénk a tudás. Ez ellen nem tehet semmit a diplomavadász többség. Ez érvényesülésünk záloga.

Baj van tanáraink tudásszintjével. A nyugati — számunkra alternatív — képzés a tanulók önálló gondolkodásának kimunkálásán dolgozik.

Ilyen kezdeményezések elemi szinten már nálunk is vannak. Ha elfogadjuk azt, hogy agyunk neuronjainak, szürke állományának csak a kisebb kapacitását használjuk életünk során, fogadjuk el azt is, hogy ezen lehet jobbítani. Ehhez azonban tanárainknak ,,tudós" tanároknak kell lenniük. Hol vagyunk mi a foglalkozását kénytelen-kelletlen űző tanár ismert képétől és elvárt, önképző tanártípusától!

Javasolom, hogy túl a tankönyvi, immár ,,megújult" anyagon a tanár jelöljön meg a témához kapcsolódó forrásanyagot, amelyet (órán kívül) diákönképző-körökön vitassanak meg az arra hajlamos diákokkal. A tanároknak a tudomány haladásában a diákok előtt (és nem velük párhuzamosan) kell járniuk!

Az osztályozás mai gyakorlata merev, túlhaladott. A diák — ez lenne optimális — az órán elsajátított tanagyagnak a számára érdekesebb vonatkozásait tanulmányozza otthon, s erről referáljon tanárának. Ha még jegyre egyáltalán szükség van, azt az egész anyag és alkalmazása ismeretéért kapja a diák, aki egy napig se lehessen nyugodt, hogy egy kis ,,szakmai csevegésre" bármikor fel nem kéri tanára, s saját noteszében jegyzi az értékelését. Majd év végén a kialakult véleménye legyen: kitűnő, jeles, jó, elégséges, elégtelen, így betűkkel, nem számokkal.

A nyugati iskolákban gyakran írnak egy adott témáról házi dolgozatot (esszének nevezik), s ezt a tanár minősíti. Akár vitatja is. Mert éppen az a legnagyobb baj, amikor a diák kikerül az ,,életbe", jóformán semmit sem tud. Mindent munkatársaitól kell újratanulnia. S ha így is van, ez akkor megy gyorsan, ha ebben az elsajátított alapismeretei segítik.