Felcímet kerestünk egy, az Óriáspince-tetőről írt riportnak, s kétkedve többször is körbetapogattuk az ,,új zarándokhely" szókapcsolatot, mert nem voltunk bizonyosak afelől, hogy valóban zarándokhellyé lesz-e a Háromszéki-medence központi hegye, avagy a juhászok és csordapásztorok bámulják továbbra is onnan botjukra támaszkodva a Kárpátok szemközti koszorúját, távolabb a Csukást, a Nagykőhavast meg a Bucsecs masszívumát és a Királykőt.
Aztán az eresztevényi Almás-kerten át megközelítettük a hegyoldalban a lármafa és a jurta képzetét keltő, a Jókai fantáziáját is idéző építkezést, s a zarándokhellyel kapcsolatos kétkedésünk egyszeriben elszállt. A Pincetető rézsűjén kiskocsikat találtunk, s egy rakás apró gyermek vette birtokba a falujelző kőtömböket. A férfiak ezek feliratait silabizálták, a kismamák pedig a sziklatömbök körül rohangáltak az apróságok után, akik még nem tapasztalhatták meg a szikla keménységét, mert otthoni környezetükben még minden simogatóan puha. Ezek a kövek pedig érdesek, sarkaik élesek, s kőkemények, hogy száz esztendőkig kőtáblás hírvivői legyenek Székelyföld eme délkeleti szegletének históriájáról, településeink egyszer-másszor betiltott beszédes neveiről.
Amint kiderült, a Pincetető látogatói kézdiszentlélekiek, s Erdély-nézőben lévő szegedi barátaikat hozták fel a Lármafás hegyre, s mikor szóba elegyedtünk, éppen a Szentlélek fölött jól látható Perkőt mutogatták vendégeiknek, s azt, hogy augusztus 20-án majd onnan köszönnek vissza az akkorra már a hegytől hegyig látszó kommunikációban szerepet vállaló, hatalmas szálfákból rótt-ácsolt-kapcsolt jurtának. Aztán, immár közösen szemügyre vettük a Kis- és Nagy-Nemerét, a Nagy Sándort, az Asztagtetőt és a Lakócát, tekintetünket az alsóbb horizont felé igazítva a Kovászna fölötti hegylábakat, Papolc és Zágon között a Láhó határhegyet, a messzi távolból idesejlő, fekvő elefántot mintázó Szilonhavast, előbb a Bodzamező előtti Piliskét, majd délnyugati irányba fordulva a Baróti-hegységet, ahonnan a fénycsóva majd bevilágít Erdővidékre, de visszatükröződik az Olt-fej irányába is...
Közben az árnyékban mért negyvenfokos hőségben a lármafa-építők az emelőkosaras daruból szerelik össze a ,,jurta" boltozatát, egy hatalmas mozgó daru emeli be az előre leszabott, vasazott gerendákat.
Látványként is megkapóan mesés ez az építkezés, mint ahogyan az építés témája, a lármafa is az. A felnőttek játéka ez, amelyet a gyermekek is értenek, s emlékezetükbe is jegyzik majd, különösen ha szüleik melléolvassák vagy olvastatják Jókait, Orbán Balázst s a többieket, akik rajongó elragadtatással szóltak erről a ,,Körültájról".
Tervrajzokon láttam, de itt fenn, a még szerteszéjjel heverő feliratos kőtömbök, méretre szabott gerendák között elképzelem, amint ezek az elemek egy hatalmas térplasztikai építménnyé, alkotássá szerveződnek össze. Egy mesevár lesz ez, kőlapos, kőtömbös történelemkönyv, zarándokhely, háromszéki kilátó, Lestető, Leshegy, Lármafahegy, amelynek látványa ezreket vonz majd ide.
Amit még az építkezésnek ebben a fázisában nem tudok elképzelni, az a növényzet, a cserjék hiánya a kopasz hegyen. No meg az, hogy ha ez az építmény bekerítetlen marad, a marhák dörgölik marjukat majd a hatalmas fenyőoszlopokhoz.
Észak-amerikai utam során láthattam, hogy a nemzeti parkok szigorúan védett zugait rusztikus gömbfákkal kertelik el az állatok elől.
Itt fenn, az Óriáspince-tetőn a tervezők mindent természetes anyagból, kőből, fából építtetnek. Az anyagnak ehhez a nyers szépségéhez, a természethez simulásához illő lesz majd az a gömbfa kerítés is, amely körbeszalad az új Fergettyűvár és a Háromszék rajzolatát követő kőtömbös településjegyzék körül, s majd évek múlva cserjékkel szegélyezett sétánnyá válhat a Maksa irányából a Lármafa-tetőre feltekergő, megújult hajtűkanyaros út is.
Zakariás Attila és Damokos Csaba tervezők és a különleges alkotás kivitelezői olyan tájművészeti elemeket helyeznek el és szerveznek kompozícióvá egy természeti térbe, amely oly módon hat a nézőre, mintha maga is a természethez tartozna. Mítoszteremtő létesítmény ez, mert a mondák, mítoszok világa felé visz vissza, egy olyan szakrális hegyen, amelyre már a bronzkori ember is elhelyezte halomsírjait. Maga az építmény a tájélménnyel egyesülve meditációra késztet, s a miesnapi valóságból az egekre emeli tekintetünket.
Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy érzékeljük: híre lesz ennek a hegynek. Hírét keltik majd azok a kézdiszentléleki és szegedi apróságok, akiket ma még óvni kell a sziklatömbök horzsolásától, de pár esztendő dolga csupán, s ezek mellett a kőtömbök mellett az első okiratos emlék évszáma és a falunév olvastán mondják fel szülőföldjük történetét.
