Vendéglátó-ipari szakiskolát végzett, de szíve mélyén az énekléssel áll közelebbi viszonyban, hangjára, képességeire szakmabeliek is felfigyeltek már. Ennek ellenére, miután kikerült a gyermekotthonból, még utcaseprőnek sem kellett. Attila bizonyítani szeretne: egy olyan küzdelmet vállalt, amelyből ha sikerrel kerül ki, nem csak övé lesz a nyereség, hanem azé a közösségé is, amely be- és elfogadja.

Gyorsfotó elölnézetből

A fiatalember már rendhagyó megjelenésével felhívja magára a figyelmet: diszkréten csíkozott fekete zakójára piros vagy fehér, jókora inggallér borul, s öltözékének más darabjai is gondoskodó, érzékeny lelkületről árulkodnak. Igaz, világosdrapp, krémszínbe játszó, hegyes orrú, kopottas cipője nem lehet túlságosan meleg a kora tavasz hidegjében, olykor vastagabb kabátját is csak egy sál pótolja. Számtalan kifényezett ficsúrral ellentétben nem ruhakollekciójával próbál megnyerő lenni, hanem egyéniségével, kifinomult stílusával. Mert Majláth Attila olyan talentummal, világhoz élénken viszonyuló szemléletmóddal felruházott, mely egyrészt ritka, másrészt valahogyan ki is kellene bontakoztatni. Megtörténhet, hogy úgy sodorná az ámulás mezsgyéjére a tehetetlenségbe és a közönybe roskadt kishitűek seregét, mint Szent György-napokon egy szenvedéllyel vértezett őrkői cigánytánc.

Majláth Attila különös életének néhány filmkockája: árvaházban nevelkedett, sem apját, sem anyját nem ismeri; tizenegy osztályt végzett, vendéglátó-ipari, pontosabban agroturisztika—kereskedelem szakon szerzett diplomát a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában; több koncerten, fellépésen megmutatta énekesi tehetségét, a népzene áll legközelebb hozzá, néhány modernizált dala lemezre is került, országos díjakkal is jutalmazták. Tavaly szeptemberben került ki a kézdialmási családi típusú gyermekotthonból (ez egy külön történet), utána szerencsét próbált külföldön, pincérként dolgozott egy keveset Magyarországon és Franciaországban, de hazatért, Sepsiszentgyörgyön él, és itt is szeretne maradni.

Mustármagnyi ismertség

Annyit tudni Majláth Attiláról, „de nem csak énrólam, hanem az összes olyan fiatalról, aki gyermekotthonban nevelkedett, vagy aki még mindig a gyermekotthon falai között él, hogy ők félve jönnek ki a nagyvilágba, és segíteni kell nekik". Olyan lelki támogatásra van szükségük, amely feledtetni tudja a gyermekotthoni évek gondtalanságát, az ottani jólétet. „Én is mindent megkaptam az otthon falai között, és most, ahogy kijöttem, úgy érzem, semmim sincs, és ez ellen tennem kell."

Indulásként messze vándorolt, de nem tudott sokáig távol maradni. Sokan kérdik — meséli —, miért jönnek haza külföldről azok a gyermekek, akiknek itthon nincs családjuk. „Én azért is próbáltam elbujdosni, mert tudtam, dolgozni megyek, ámde engem visszahozott a Székelyföld szeretete, a barátaim, azok, akik fontosak számomra, és akiknek én is fontos vagyok. Mert tudom, nem idegen országban vagyok, hanem itthon kérhetek segítséget, mert itt egy kis mustármagnyi százalékban ismert vagyok."

Hazatérve elhatározta, ismerősei, barátai és támogatói jóakaratával érvényesülni próbál, megkíséreli felhívni magára a figyelmet. Úgy gondolja, ez azért is szükséges, hogy a háromszékiek láthassák, „vannak még olyan gyermekek, akik kikerülnek a gyermekotthon falai közül, és nem hagyják elveszni magukat". „Nem fitogtatom a tehetségemet, de büszke vagyok, hogy van egy talentumom, szeretném, ha az emberek felismernék ezt, nem szabad elvesznie ennek a kincsnek." Önmagát olyan roma nemzetiségű fiatalként határozza meg, aki etnopop-népzenét szeret énekelni, akinek nagy megpróbáltatást jelentett megtanulni a népzenét, egyáltalán, cigány stílusból átváltani etnopopzenére.

„Hozzám az eredeti népzene áll a legközelebb, az eredeti gyimesi, somogyi népzene, amiből rengeteg ízelítőt kaptam Sebestyén Márta művésznőtől, amikor itt járt a Székelyföldön, bemutatkoztam neki, megszerette a hangomat." Arra gondolt, ezt a műfajt leginkább úgy tudná elfogadtatni a mostani generációval, hogy modernizálta egy kicsit, így mind az idősebb, mind a fiatalabb korosztálynak megfelel. Érdekesebb számára a magyar népzene, mint a cigányzene, mivel rengeteg a roma zenész, „én arra gondoltam, megmutatom a Székelyföldnek, nem csak magyar származású ember ápolja hagyományaikat, hanem még cigány gyermeknek is tetszhet a magyar népzene, amit próbál cigány akcentusával énekelni, azt hiszem, ez jó fűszerezés a magyar népzenének, érdekessé, hangsúlyozottabbá teszi azt".

Hét éve zenél, „rengeteg" koncertet adott, néhány dalát stúdióban rögzítették, lemezekre is felkerült. Egyik legszebb élménye tavaly őszi nagyborosnyói fellépése: „eléggé nagy sikernek örvendtem, viharos tapssal, boldog voltam"... Persze, gondolt arra, jó lenne zenéből megélni, viszont eddig mindenütt csak „kevéske összeget" kapott, egyelőre nem eléggé ismert, nincs olyan sok felkérése. „Úgy érzem, zenei tehetségemből most nem tudok megélni, még tovább kell fejlesztenem imidzsemet, tovább kell hangoztatnom az embereknek, hogy vagyok, létezek, és van egy tehetségem, amit nektek szeretnék adni". Addig azonban próbál egy stabil állást keresni, ám közeli — és talán megvalósítható — vágya, hogy Szent György-napokkor fellépjen: „élő etnopopzenével állnék közönség elé"...

Latolgatják az esélyeket

Majláth Attila hangszíne archaikus hangzást ad, ami nagyon érdekessé teszi az általa etnopop stílusban előadott gyimesi dalokat, hangvétele teljesen XXI. századi — fejti ki véleményét Dancs Árpád sepsiszentgyörgyi lemezkiadó, aki a Médiabefutó tehetségkutatón figyelt fel rá, és fel is karolta. Két éve dolgoznak alkalmanként együtt — Attila szerepelt Dancs Annamari Seherezádé című videoklipjében is —, néhány válogatásalbumra feltették számait, ajánlották mindenfelé, de ez nem jelenti azt, hogy javaslatukat el is fogadják. Sajnos, az erdélyi magyar rádiók nem haraptak rá — teszi hozzá. Tavaly is volt tíz-tizenöt fellépése, ami jó, de nem elegendő az ismertséghez, ahhoz további támogatókra lenne szüksége, mert a stúdiómunkák, új számok rögzítése, koncertek szervezése mind-mind pénzbe kerül. Úgy véli ugyanakkor, a roma származás színpadon előnyt jelent, ezt számos magyarországi példa is igazolja.

Ami a vendéglátó-ipari érvényesülést illeti, Kovács István, a háromszéki vendéglősöket tömörítő egyesület elnöke visszafogottan fogalmaz: szerinte szinte reménytelen, hogy egy nívósabb étteremben pincérként alkalmazzák, egyrészt, mert nem tartunk még ott, mint Párizsban, ahol már természetes az afroamerikai pincér, másrészt nem is a vendégek kifogásolnák, hanem a konyhai személyzet fogadná el őt nehezebben. Viszont énekesként sikeresebb lehet, mint pincérként. Érdekes helyzet, megoldása nem csak nekem házi feladat — teszi hozzá.

A munkaerő-piaci lehetőségek, érvényesülés kapcsán Kelemen Tibor, a megyei munkaerő-foglalkoztatási hivatal igazgatója azt javasolja — nem csak Majláth Attilának, hanem minden hozzá hasonló helyzetben lévőnek —, hogy hivatalosan is jegyeztesse be magát álláskeresőként az intézményben, mert így nem csak hogy könnyebb állást szerezni, hanem fokozottan hátrányos helyzete miatt két évig komoly állami támogatás jár az őt foglalkoztató munkavállalónak (ez akár azt jelentheti, hogy fizetése az országos nettó átlagbér is lehet, azaz mintegy 1300 lejből közel 1000 lej a szubvenció). Azonban úgy látja, a hogyan tovább kérdésre a várható válasz előjele Attilán is múlik, neki is bizonyítania kell.

Alkalmi házitanító

Hogy miként telnek hétköznapjai, arról „eléggé nehéz beszélnem, de most, hogy színre került a félig-meddig sorsom", elmeséli, állandó gondot okoz kifizetnie albérletét, munkakeresés közben pedig folyamatosan azzal szembesül, hogy „nagyon ritkák a lehetőségek". Azt szeretné, ha szakmájában, a vendéglátóiparban találna állást, ám addig is kevéske pénzt, alkalmanként egy-egy ebédet azzal keres, hogy cigány gyermekek számára angolórákat ad, felnőtteket pedig írni-olvasni tanít. Igénylő bőven lenne, fizetni viszont egyre kevesebben tudnak. „A tömbházlakást fenntartani megpróbáltatás, eddig eladtam dolgaimat — televíziót, számítógépet, télikabátot —, mert szükséges volt a pénz, és úgy éreztem, ha elhagyom magam, csak magamnak teszek rosszat."

Arra a kérdésre, érzékel-e etnikai megkülönböztetést a munkaadók körében, érzi-e, hogy hátrányt jelent cigány származása, azt válaszolja: „látok egy kevéske diszkriminációt, ha egy cigány keres munkát, érzékelhető, hogy picit nem jó modorban állnak szembe vele és beszélnek vele, egy picit távolodnak tőle". Szerinte ennek az az oka, hogy nemzettársai közül sokan „nem higiénikusan" jelennek meg az alkalmazók előtt, nem tudnak kommunikálni, de ezeket és más hasonlókat „saját maguknak köszönhetik", miközben csökkentik azoknak az érvényesülési lehetőségét is, „akik most készülnek fel az életre, vagy megvan már az iskolai képesítésük". Abban, hogy ez az előítéletekkel telített helyzet kialakulhatott, „a cigány emberek is nagyon hibásak".

Majláth Attila azt mondja, több példa van arra, hogy gyermekotthonosok kikerültek, és elvesztek. „Már kezdtem csodálkozni magamon, mi tud nekem erőt adni, és rádöbbentem: az, hogy nap mint nap felkelhetek, megcsodálhatom a napfényt, hogy beszívhatom a levegőt, és tudom, hogy épkézláb ember vagyok, tudom, hogy Istennek terve van mindannyiunkkal."

Nem hagyja magát

Mostani legnagyobb, „létfontosságú" célja, hogy biztos támpontja, azaz munkahelye, „megélhetősége" legyen, és egy kisebb lakásban élhessen. „Csak ezután próbálok tervezni a zene terén, addig próbálom azt ápolni, próbálok fesztiválokon koncertezni, részt venni zenei tehetségkutatókon."

Ellenben nem tervezi, hogy megkeresi szüleit.

Ugyanis „eléggé nehézkesen" sikerült magában elrendeznie azt, hogy nem ismerheti őket. „Már csak azért is, mert ez kettős teher volt számomra. Az első súly az volt, hogy cigány nemzetiségű vagyok, a másodikat pedig a szüleim elvesztése jelentette. Megpróbáltam felvázolni magamnak, hogy vannak nehezebb helyzetben élő emberek is, és beláttam, ha nap mint nap ezen töprengek, hogy hol vannak a szüleim, vagy miért vagyok én árva, akkor csak ennyivel maradok, mert attól, hogy sírok, nem javul sem az életem, lelkivilágom sem fog megnyugodni. Ezt a lelki sebet, amelyet életem során eddig viseltem, és viselnem kell, senki, de senki nem tudja meggyógyítani a földi életben." Már azért sem szeretne találkozni szüleivel, „mert beletörődtem abba, hogy nincsenek, és most már nem hiányoznak annyira, lehetséges, ha meg szeretném ismerni őket, akkor feltépném régi sebeimet, amelyek már elhalványultak". „Értesüléseim szerint szüleim vándorcigányok, édesanyám Kézdivásárhelyen hozott világra, de hogy most hol lehetnek, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már nem érdekel..." (És ez is egy más történet.)

Viszont Majláth Attila be szeretné bizonyítani magának és a világnak, hogy fel tud emelkedni, élni tud tehetségével. „Be szeretném bizonyítani, hogy egy gyermekotthonos fiú, egy cigány nemzetiségű gyermek nem csak hogy felépül fizikailag, anyagilag és szellemileg, hanem tehetségét is tovább tudja vinni, és nem hagyja el magát. Ebben a tudatban szeretnék példát adni társaimnak és azoknak a gyermekeknek, akik jelenleg még nevelkednek az otthonban, hogy ők se hagyják el magukat, mert a világ számára — és úgy érzem, Isten számára is — mindannyian egy-egy szikra vagyunk, sem nagyobbak, sem kisebbek, hanem egyformák."