Kőrösi Csoma Sándor sírja Dardzsilingben
Csoma Sándort mi, magyarok nemzeti hősünknek tekintjük, szülőfaluját az ő nevére kereszteltük át a XX. század elején, dardzsilingi sírja pedig az Indiába látogató magyarok zarándokhelyévé vált. A legfrissebb nyugati irodalom azonban nem ilyen kegyes Csoma Sándor irányában. S mert mindmáig hiányzik egy összefoglaló értékű, lehetőségek szerint elfogulatlan angol nyelvű Csoma-monográfia, a modern nyugati irodalom általában vagy nem vesz tudomást a székely tudósról — mint történt Peter Hopkirk Tibet „titkos" felfedezését bemutató, Birtokháborítók a világ tetején (Trespassers on the Roof of the World, 1995) című könyvében —, vagy gyakran spekulációval töltve ki a Csoma-életrajz bizonytalan elemeit, negatív fényben mutatja be a székely tudóst.
Egyes kutatók Said-féle posztkoloniális alapokon azt igyekeznek bizonyítani, hogy Csoma a gyarmatosító fehér érdekeket szolgálta tudományos tevékenységével. A késő XX. század Keletre vonatkozó európai és amerikai tudományos elképzelései, az úgynevezett posztkoloniális teória szerint az „orientalizmus" és gyakran az „orientalista" szó is negatív értelmet nyer. A posztkoloniális teória Edward Said 1978-ban publikált Orientalizmus című művére vezethető vissza, mely forradalmasította az amerikai és európai Kelet-kutatást. A palesztin-keresztény származású, ám munkásságának nagy részét Nyugaton kifejtő Edward Said Michel Foucault filozófiájára építve jórészt a Közel-Keletről vett példákkal bemutatta, hogy a fehér „orientalista" tudósok kivétel nélkül a nyugati világ Kelettől való lényegi különbözőségében hittek, és gyakran jóindulatúnak tűnő megjegyzéseik mögött is saját felsőbbrendűségük hirdetése és így a gyarmatosítás igazolása állt. Legtöbben azonban mindezt maguknak sem vallották be. Ezek a tudósok határozták meg, hogy milyen fogalmakkal beszéljünk Keletről, és ezeket a fogalmakat egy idő után maguk a keletiek is átvették. Az elmúlt századok Kelet-kutatói szerint a Nyugat rendezett, racionális, férfias és jó, a Kelet pedig kaotikus, irracionális, elnőiesedett és gonosz. Said szerint e tudományos hozzáállásában a Nyugat saját énjének ellenképét vetítette rá a Keletre, és ezzel igazolta a gyarmatosítást.
Kőrösi természetesen európai tudós volt, és a brit gyarmatbirodalom szellemi környezetén belül fejtette ki tudományos tevékenységét. A brit követség segítette Teheránban, a brit ügynök, William Moorcroft vette rá, hogy elsajátítsa a nyugatiak számára akkor még szinte teljességgel ismeretlen tibeti nyelvet, mely a britek számára stratégiai érdekeket szolgált. Később pedig Brit India fővárosában, Kalkuttában brit szolgálatban jelentette meg műveit. Még dardzsilingi sírja is brit temetőben található. A Said-féle megítélésnek további táptalajt ad, hogy angol nyelvű életrajzírója, Duka Tivadar különösen kihangsúlyozta Csoma britpártiságát. Duka a britek irányában lekötelezett ’48-as honvédtiszt volt, aki a szabadságharc leverése után Angliába menekült, ahol tisztiorvos lett, és egy angol arisztokrata családba házasodott.
Csoma Sándort a saidi rendszerben bemutató tanulmányok különösen hangsúlyozzák Moorcroft szerepét a magyar tudós tibeti tanulmányokra irányuló „beszervezésében", és kiemelik, hogy protestáns misszionárius anyagot is lefordított tibetire, sugallva, hogy fordítójuk hitt az európai keresztény felsőbbrendűségben. Mindemellett a buddhizmus egyik legkiválóbb modern kutatója, Donald S. Lopez A Buddha gondnokai (Curators of the Buddha, 1995) című könyvében idézi, hogy Csoma kijelentette, kutatásait azért végzi, hogy eleget tegyen ,,a brit-indiai kormány iránti súlyos kötelezettségének", és emellett sejteti, hogy a tibetiek igyekeztek megakadályozni Csoma tanulmányait, mert „úgy tűnik", hogy a láma csak vonakodva működött vele együtt. Egy másik helyen azonban Lopez megkülönbözteti Csoma érdekeit a britekétől. Szerinte ugyanis a tibetisztika tudományának megszületését a nacionalizmus és a gyarmatosítás érdekeinek egybeesése eredményezte; „a nacionalizmusé, melyet Csoma magyar eredetkutatása képviselt, és a birodalomé, melyet Moorcroft azon meggyőződése fejezett ki, hogy a tibeti nyelv ismerete a britek számára értékesnek fog bizonyulni".
Lopez a posztkoloniális elképzelésrendszer szerint azáltal távolítja el magát a korábbi „orientalistáktól", hogy igyekszik negatív fényben feltüntetni mindazon tudósokat, akik 1978, azaz Said könyvének megjelenése előtt Kelettel foglalkoztak. Lopez posztkolonialista szóhasználatában Moorcroft „önjelölt kém", Csoma pedig nem más, mint „amit Said tehetséges amatőrnek hívna".
Megjegyzendő, hogy a Brit Birodalom ösztönzése nélkül, mely Moorcroft és néhány brit tisztviselő és tudós személyében, később pedig a Királyi Ázsiai Társaság támogatásában testesült meg, Kőrösi tudományos tevékenyégének semmi kézzelfogható gyümölcse nem lett volna. Csoma Sándor a magyarok ázsiai eredetére vonatkozó nyomot nem talált, és tudományos becsületességétől ösztönözve ezért nem is publikált semmit ebben a témában. Becsületességének példamutatónak kellett volna lennie az őt követő majdnem két évszázad magyar Kelet-kutató amatőrei és tudósai számára, akik a legbizonytalanabb „bizonyítékok" alapján is igyekeztek szenzációs bejelentéseket tenni, hogy megtalálták a magyarok rokonait Ázsiában, és mára már a románt kivéve minden, tőlünk keletre fekvő néppel rokonságba hoztak minket.
Egészen másképp mutatja be Csomát egy másik szerző, George Allen, aki szerint a magyar tudós különc csavargó volt, és szinte csak véletlenszerűen hozott létre tudományos munkásságot. George Allen A Buddha és a száhibok (The Buddha and the Sahibs, 2002) című könyvében a buddhizmus nyugati világ általi felfedezését meséli el. Hozzáállása egyfajta reakció a Said-féle elképzelésrendszerre, és azt hangsúlyozza, hogy a buddhizmust felfedező tudósok munkájukkal az egyetemes tudománytörténethez járultak hozzá. Allen, akinek ősei több generáción keresztül brit gyarmati tisztviselők voltak Indiában, rendkívül olvasmányos módon, ám gyakran felszínesen és az angolok irányában elfogultan meséli el a világ egyik legrégibb vallásának több évszázadra visszamenő felfedezését. (...)
Allen szerint Csoma lelkes csodabogár volt, a magyarok eredetkérdésének megszállottja, aki szinte csak naivitásból komolyan vette Moorcroft pénzadományát, és mintegy ráerőszakolta magát az angolokra, akik őt állandóan furcsálkodva szemlélték. Kiemeli, hogy Csoma piszkossága vetekedett lámájáéval, és éjszaka is nappali ruhájában aludt. Mindez jelentős fejtörést okozott az angoloknak, amikor Kalkuttába ért, mert nehéz volt szállást találni a „mosdatlan külföldinek". (...) Kőrösi halála is különcségének volt köszönhető. Annak ellenére éjszakázott a Dardzsiling alatti őserdőben, hogy az híres maláriafészek volt, és a legtöbb utazó ezért a lehető leggyorsabban, nappal kelt át rajta.
A legtöbb negatív vélemény a Csoma-életrajz hiányosságaira vagy hiányos ismeretére vezethető vissza, valamint a Said-féle teória megkülönböztetést nem ismerő, szinte rasszista kiterjesztésére, miszerint az a fehér ember, aki Keleten járt vagy Keletről megnyilatkozott, a gyarmatosítást szolgálta. (...)
***
A George Allen által bemutatott, a fehérek által csodabogárnak látott és maguk közé be nem fogadott „mosdatlan külföldi" képe szinte önmagában megcáfolja a saidi érveket. Érdemes azonban kissé közelebbről szemügyre venni a Said-rendszerben bemutatott Csoma-képet, mivel ez kihat Csoma nemzetközi tudományos megítélésére.
Duka és Baktay monográfiái alapján elterjedt az a vélemény, hogy a misszionárius William Yates kérésére Csoma lefordította volna tibetire a protestáns liturgiát és a zsoltárokat. A tibeti misszionáriusok között azonban e fordításnak semmi nyoma. Mivel sem Baktay, sem Duka nem tudott tibetiül, ezért gyanítható, hogy félreértésről van szó. (...)
Csoma britekhez való viszonya nem volt mentes ellentmondásoktól. Valóban voltak brit barátai és jóakarói, és számos nyugati látogatóját lenyűgözte tudományos felkészültsége és egyszerűsége. Sokan azonban csodabogárnak tartották, és kinevették, amint tették vele Subathu hegyitelep gyarmati tisztviselői közvetlenül azután, hogy belépett Brit India területére. Csoma ázsiai ruhában jelent meg, és abban is járt az angolok között egészen addig, míg Kennedy kapitány meg nem kérte, hogy öltsön európai viseletet. Csoma gyakran visszatérő panasza a britek ellen pedig az volt, hogy kémnek nézik. Ilyen megvilágításban egészen más értelmet nyernek britek iránti elkötelezettséget hangsúlyozó sorai. E gyanú miatt tett ígéretet még arra is, hogy hazájába irányuló levelezését nem magyarul, hanem latinul végzi, hogy az angolok azt ellenőrizhessék. Mindemellett visszautasította azokat a brit ajánlatokat, melyek a gyarmati uralom közvetlen előmozdítását szolgálhatták volna. Nem ment vissza Afganisztánba, hogy az ott elhalálozott Moorcroft hagyatékát visszahozza a briteknek, nem jegyezte fel napi pontossággal Kanam hőmérsékletét, és nem vett részt a bhutáni expedícióban. Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy Kőrösi tiszteletteljes távolságot tartott az angoloktól. Kalkuttai szobájában alig találkozott valakivel, és mikor bengálit tanulni az észak-bengáli Titáliába költözött, akkor visszautasította Lloyd alezredes vendégszeretetét arra hivatkozva, hogy ha nála szállna meg, elveszítené a „bennszülöttek" bizalmát, és ezért egy egyszerű indiai kunyhóba költözött. (...)
***
Nevetségesen leegyszerűsített dolog egy más kultúra tanulmányozását, megfigyelését és átélését hatalomra irányuló tevékenységnek felfogni, semmint megértésnek, tiszteletnek vagy akár katarzisnak.
Noha Kőrösi a nyugati tudományosság eszköztárával rendelkezett, az európai kulturális kapcsolatrendszer perifériájáról származott. A reformkorra ébredő magyarság és a székelység nem annyira a hódító hatalommal szimpatizált, mint inkább a maga elnyomott voltával szembesült. A Habsburg-elnyomás egyik legerőteljesebb példája, a Kőrösi születése előtt két évtizeddel történt Siculicidium emléke erősen jelen volt a székelység kollektív tudatában. Csoma sohasem mint a Habsburg-birodalom alattvalója mutatkozott be, hanem mint erdélyi székelymagyar.
Csoma Sándor britek iránti lekötelezettsége vagy talán ennél is inkább Moorcroftnak tett ígérete melletti kiállása valóban szerepet játszott Csoma tudományos működésében, de végtelenül leegyszerűsíti a tudós képét az, ha ezeket tartanánk legfőbb mozgatóinak. Csoma maga világosan beszél arról, hogy miért vállalta a sok nehézséget, és miért végzi tudományos munkáját. Egyik legfőbb mozgatója az az általános emberi vonás, hogy megismerjük és felfedezzük a világot, amelyben élünk. Kőrösi szavaival „az öröm, amelyet ezen ősi dolgok tanulmányozása és titkainak felfedezése közben éreztem, meghalad minden leírást". Másik fő mozgatója hazafisága volt. Egyfelől a magyarok rokonait szerette volna megtalálni, és ezáltal dicső múltjukra fényt deríteni, másfelől pedig tudományos munkásságával hírnevet szerezni népének. Ezért történt, hogy nemzetiségét még legnagyobb tudományos műveiben is megemlítette a neve után.
Népe iránti romantikus lelkesedése és a tudományos felfedezésekben lelt öröme adta Kőrösinek az erőt ahhoz, hogy egy rendkívüli emberi teljesítményt kívánó út után végletes egyszerűségben dolgozzon Zanszkárban, ahol szobájában „a hideg olyan erős volt, hogy még az is rendkívüli erőfeszítést követelt, hogy kezét lapozás végett gyapjúrejtekéből időnként kivegye", és később Kalkuttában olyannyira kötődjön az egyszerűséghez, hogy csak első két havi fizetését vegye fel egy évben. Ezért van, hogy buddhizmus iránti munkássága és megértése miatt mind a buddhisták, mind az indiaiak, ha ismerik, rendkívüli tiszteletben tartják Csoma Sándort.
