Legnagyobb nemzeti ünnepünkön, március 15-én meghatódva tekintettünk a városközpontban felvonuló huszárokra. Néhányan egy odatévedt könnycseppet is elmorzsoltak a szemük sarkában. Lelket melengető, szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak ugyanis a kecsesen lépkedő paripákat megülő nyalka vitézek.
És jelenlétük megnyugvással töltött el mindnyájunkat. Hiszen míg akadnak közöttünk olyan fiatalok, akik vállalják és ápolják hagyományainkat, addig van remény szülőföldünk megtartására. És nem csak reményünk, hanem esélyünk is, ha mélyre nyúló gyökerekkel kapaszkodunk nemzeti létünk talajába. Úgy, ahogy a gidófalvi hagyományőrzők teszik. Egyikükkel, Kádár László állatorvossal falusi portáján beszélgettem. Tiszta tekintetű, szakmáját szerető, öntudatos fiatalember. Ismeri múltunkat. S eme ismeretek birtokában feléleszti, őrzi és továbbadja régi szokásainkat. Csapattársaival együtt. Elsődleges célkitűzésük a magyar harcművészet minél szélesebb körben való megismertetése. A legrégibb időktől az 1848-as szabadságharcig. Ennek érdekében Csillagőrző néven egyesületbe tömörültek. A közelmúltig lelkesen és zökkenőmentesen fejtették ki tevékenységüket. Nem olyan rég viszont negatív fordulat következett be életükben, melynek következményei egyelőre még kiszámíthatatlanok. Dr. Kádár László elbeszélése alapján rögzítettem a vele és csapattársaival történteket.
Folyó év március 17. reggelén, a kopogtatásra ajtót nyitva, öt rendőrrel találta magát szemben. Kertelés és bevezetés nélkül felszólították a birtokában lévő íjak és nyílvesszők megmutatására. Kérésük teljesítése után a helyi őrsre kísérték, ahol már négy társa várakozott. A Megyei Rendőrkapitányság fegyvernyilvántartó osztályának jelen lévő munkatársai egyenként kihallgatták őket. Azt is közölték velük, hogy a birtokukban lévő íjak és a hozzá tartozó nyílvesszők fegyvernek minősülnek, ezért kénytelenek lefoglalni azokat. A lefoglalás tényét és tárgyát rögzítő jegyzőkönyvben a rendőrök, a valóságtól eltérően, kiélezett hegyű nyílvesszőket említettek. A besorolást csak Kádár doktor észrevétele nyomán változtatták meg. Végül hagyományőrzőinknek írásban kellett nyilatkozniuk a fegyverek birtokába jutás időpontjáról és körülményeiről. Ezek után távozhattak. Megdöbbenve hagyták el az épületet. Hiszen úgy tudták, törvényesen birtokolják a Magyarországon ajándékba kapott, nyílvesszőkkel ellátott íjakat. Ugyanis Pászka Lehel csapattársuk még az elmúlt évben tájékozódott a hivatalos tennivalókról. Közvetlenül hazaérkezésük után érdeklődésére a megyei rendőrség illetékes osztályának dolgozója azt közölte, hogy ezen eszközök tartása nem engedélyköteles. Azt viszont már nem tette hozzá, hogy be kell jelenteni. A történtek nem hagyták nyugodni őket. Az eset kapcsán beszélgetőtársam kihallgatást kért a megyei rendőrkapitánytól. Ennek során tudta meg, hogy iratcsomójukat az ügyészségre továbbították.
Az ügy jogi hátterét tanulmányozva megállapítható, hogy a fegyvertartást a 2004-ben megjelent, 295. számú törvény szabályozza, mely kiegészül a 2008-ban megjelent 26. sürgősségi kormányrendelettel. E törvény 2. szakaszának 3. pontja valóban a halált nem okozó fegyverek közé sorolja a sportot vagy szórakozást szolgáló eszközöket is. Az 5. szakasz pedig bejelentéskötelessé teszi ezeknek a birtoklását. A fentiek be nem tartása kihágásnak minősül, és 1000-től 2000 lejig terjedő bírsággal, valamint a fegyverek elkobzásával büntethető. Megjegyzendő, hogy Európában a sportot, szórakozást vagy hagyományőrzést szolgáló eszközöket két országban minősítik fegyvereknek: Romániában és Szerbiában.
Az eset kapcsán és a törvények ismeretében felmerül néhány nyilvánosság elé kívánkozó kérdés:
— Lehet-e véletlen, hogy közvetlenül a nemzeti ünnepünkön zászlószenteléssel véget ért felvonulásuk után csaptak le rájuk?
— Miért volt szükség a túlzott méretű rendőri erő felvonultatására néhány jóhiszemű ember ellen?
— Mi köze az ügyészségnek az érvényes jogszabályok értelmében szabálysértésnek minősülő kihágáshoz?
A felvetett kérdések mindnyájunkat érintenek. Ezért ki kell mondani: a gidófalviak meghurcolásával nemzeti közösségünket akarták megfélemlíteni. Hogy elmenjen a kedvünk a korhű öltözetben való lovas felvonulásoktól, az ünnepélyes zászlószentelésektől. Azok viszont, akik ezt elrendelték, nem ismerik a székely természetet. Nem tudják, hogy hódoltatni nem, csak megnyerni lehet minket. Jóindulattal, baráti szóval és cselekedettel. Melyre hasonlóképpen válaszolunk.
