Ez a legjobb mesterség, télen is ingujjban lehet dolgozni!

A legújabb lakónak először a műhelyt mutatják meg.

Ezen a télen kevésnek bizonyult a rendelkezésre álló menhely, Sepsiszentgyörgyön egy használaton kívüli, leírhatatlan állapotú kazánházat is megnyitott számukra a szociális igazgatóság. E szükségmegoldás legfőbb hátránya nem is a körülményekben, hámló falakban és kivert ablakokban rejlik, hanem abban, hogy nincs belőle kiút: az idő enyhülésével ki-ki visszatér a szabad ég alá, és él tovább a semmiből, mások könyörületéből. Rehabilitációjukkal, társadalomba való visszailleszkedésükkel intézményesen nem foglalkoznak, noha van, aki szerint ez nem lehetetlen feladat: Domokos Géza árkosi autószerelő hosszú évek óta saját, kibővített családi házában próbál újrakezdési lehetőséget nyújtani a rászorulóknak. Bevallása szerint azért, mert magának is ilyen helyzetből kellett kikecmeregnie valamikor. Nem volt könnyű, de ha neki sikerült, más is belevághat.

Pár fiatal otthonra lelt

— Olyan életmódot folytattam, hogy a család kitagadott, a feleségem elhagyott. A jó Isten azonban velem volt, megsegített, és talpra tudtam állni. Lecsúszott embereknek a család, a munkahely jelent támaszpontot, de ha ezek elvesznek, nincs megállás. Megértem, mert én is átmentem ezen: aki a szenvedély rabja, annak lakás, étel, meleg nem elég, sőt, még haragszik is, ha segíteni akarsz rajta. Az volt a tervem, hogy alapítványt jegyeztetek be, de ez elbukott, pedig Brassóban, Bukarestben is jártam érte. Az árvaházból kinőtt fiatalokat akartam felpártolni, mesterségre tanítottam volna őket — itt nálam, az udvaron elég sok mindent meg lehet próbálni, kőművesmunkát, bádogosságot, festést, szerelést —, elindítottam volna az önállósodás útján. Volt is egy időszak, mikor többen laktak itt hosszabb ideig, ma már mind boldogulnak: egyikük benősült, elvette az egyik lányomat (a háromból), Magyarországon élnek, a másik, Tănase, akit feleségével és kisgyermekével fogadtunk be, műhelyfőnök egy nagy szállítóvállalatnál Kolozsváron, Rusu István pedig, aki már tízévesen lopott, most méhészkedik Zilahon, és elég jól kijön belőle. Őt kitették a gyermekotthonból a viselkedése miatt, itt járta ki nálunk a hetedik-nyolcadik osztályt, épp a közelmúltban emlegettük a tanárnővel, hogy mekkorát változott ezalatt. Persze én megbüntettem, amikor rosszat tett, a Biblia is ezt írja. Ma már tilos az embernek a saját gyermekét is pofon ütni, de hát ezek az elhagyottak úgy jöttek ide, hogy akkor volt becsületük a többiek előtt, ha nem fogadnak szót. Sokan megszöktek rövid idő múlva, de aki hetekig maradt — olyan is volt, aki négy-öt évig itt lakott —, azon fogott az istenes életmód, a szeretet, a családi otthon melege. Egy asztalnál ettünk mindig az itt lakókkal, egy asszonyt a lányával még nyaralni is elvittünk. Volt még egy visszaeső bűnözőnk, börtönviselt ember, az is megváltozott, most raktáros egy külföldi cégnél. Aki megtartja Isten parancsolatait, az boldogul.

Az utóbbi időben nincsenek fiatalok Domokos Gézánál, aki ezt azzal magyarázza, hogy itt szigorúság van: dohányozni és italozni tilos, húst sem esznek, és minderről ma már nemigen akar lemondani senki. Az is ok lehet, hogy itt nem kapnak oklevelet a megszerzett mesterségbeli tudásról. De az már érthetetlen, hogy a kóbor ebként tengődők miért nem kapnak két kézzel a legalább fűtött szobát, meleg levest és emberi szót kínáló lehetőségen. A faluban félszájjal mondogatják, hogy ez sincs ingyen, rabszolgamunkát kell végezni érte. Ezt viszont cáfolja, hogy a régi fiatalok időnként beugranak egy rövid látogatásra, de tagadja a jelenleg egyedüli lakó, Debreczi József is, akit a brassói megyei kórházból pár hónapja küldött ide a főnővér, a házigazda hittestvére az adventista egyházban. A 63 éves Józsi bácsi Székelytamásfalván született, és korán árvaságra jutott. Dolgozott a földeken, erdőn, azután Brassóban, amíg munkaképtelenné nem vált. Családot nem alapított, lakása nincs, abban bízik, hogy a nyugdíjazási papírok elintéződésével visszamehet a nagyvárosba, ahol eddigi főnöke, a mérnök úr beteszi valahová gondozónak. Nem elégedetlen itt, dehogy, jól bánnak vele, a kosztra sincs panasza. Mindössze fűtenie kell, fát hordani néhány méteren, a nagy, nyitott fészertől a házig. Rövid ideig betegápoló is volt, három műtött sorstársát gondozta. Most a nap nagyobbik részében csak lézeng az udvaron. Írjunk valami szépet!

Van, akinek az erdőben jobb

— Az a három férfi is a brassói kórházból került ide — mondja Domokos Géza. — Elfagyott a lába mind a háromnak a nagy hidegben, amputálni kellett az egyiket térdből, a másikat bokából; a harmadiknak csak a két sarka volt meg. A főnővér telefonált, utánuk mentem a saját kocsimmal — mindig így történik, még a benzint sem fizeti ki senki —, elhoztam őket, itt darvadoztak néhány napig, aztán visszakönyörögték magukat Brassóba, haragudtak, hogy itt nincs ital s dohány (ekkor gondoltam rá, hogy egy szobát rászánok a szenvedélybetegekre, de a feleségem nem engedte, és igaza van: akkor miben különböznénk egy kocsmától?). Na de hová vigyem őket, mert még személyi igazolványuk sem volt — az ilyeneket küldik hozzám, akik emiatt nem tudnak a rendszerbe kerülni —, a kórházban már nem volt hely, de nem is tarthatják ott a szegényeket, hát kerestük egy darabig az egyiknek az állítólagos katonatiszt nagybátyját. Nem találtuk meg, a címét se tudta pontosan, két óra után azt mondták, hagyjam őket akárhol. Annyit még megtettem, hogy egy taxiba beültettem őket, pénzt adtam a sofőrnek a fuvarra, s azzal eltűntek előlem. Pedig ha vártak volna egy kicsit, kijön a szociális gondozó, a segélyt is kijárta már nekik a főnővér... Szólt nekem egy zágoni családról is: egy anya a 28 éves lányával és a 21 éves fiával a Csigadombon él az erdőben, valami ágakból rakott fekhelyen aludtak, kukákból ettek. Kimentünk, megkerestük őket, vittünk kenyeret, zakuszkát, óvatosan próbáltunk közeledni hozzájuk — csak így lehet, nagyon érzékeny, sértődős ám a hajléktalan —, de nem akartak velünk jönni, pedig jócskán mínusz fokok voltak akkor. Egy hét múlva megint hívnak, leesett az asszony egy lépcsőn, úgy összetörte magát, hogy felállni sem tudott, akkor hazahoztuk. Ágytálazni kellett, és egyre sírt, hogy ő elpusztítja magát. Bementem a fiáért, az visszavitte az erdőbe, a sárba, azóta is ott laknak. Hihetetlen, hogy a szenvedély fontosabb, mint az élet, de ez van. Azt mondták, ha segíteni akarok, építsek nekik oda házat. A végén már én voltam a hibás, hogy nem építek oda nekik, a más területére, hiszen minden föld valakié. És közben itt a saját házamat sem tudom befejezni elég régóta.

Száz fekvőhely is beférne

Hát igen, a körülmények. Az utcáról nézve egyszerű falusi házat látunk, kapuval, fával, néhány virággal. Hátrafelé az udvaron már látszik több toldás, szemben egy emeletes, félkész, vakolt épület — itt volt a legényszállás —, mögötte félbehagyott falak, nyitott fásszín, leghátul az autós műhely. Elöl a család lakik (a második lány menyasszony, a harmadik iskolás), aztán jön a konyha, a hosszú asztalnál tizenkét személy is elfér — lelkesen dicséri felesége semmiből is finomat teremtő, egészséges főztjét, gazdasszonyi tehetségét, jó természetét a háziúr —, hátrább négy berendezett szoba: egy ,,harmadosztályú" tízágyas, előtte a legmelegebb kuckó, központi fűtést adó fáskályhával (itt lakik Józsi bácsi) a pincében, fölötte egy ,,másodosztályú" négyágyas mosdóval, és van első osztály is, tiszta ágyneművel és csempézett fürdőszobával. A bútor ágyakból, asztalból, fogasokból áll, és mindenütt ki van függesztve a tízparancsolat. Az olvasnivaló is vallásos. Pótágyak is vannak, egymásra építhetők: Domokos Géza szerint akár száz embert is el lehetne helyezni a meglévő tizenkét helyiségben. Szűken, ,,de hát a katonaságban is szorosan alszanak". Nem, a környékről nemigen igénylik a vendégszeretetét: ,,úgy látszik, ebben a megyében nincs annyi rászoruló". Pedig attól sem zárkózna el, hogy az állammal közösen próbáljanak valódi szociális intézményt kiépíteni, noha ebbe nem gondolt bele alaposan. Egyházának is vannak kórházai, iskolái, otthonai szerte a világban, de az önálló kezdeményezéseket is jó szemmel nézik, ezért nem tagozódott be egy esetleg hatékonyabb intézménybe, rendszerbe. ,,Én nem kapni akarok, hanem adni, az az igazi élet, másokért tenni" — állítja, dacára annak, hogy ő is csak egyik napról a másikra él: a műhely forgalma, amióta bizonytalan alkalmi munkatársakkal dolgozik, megcsappant, a ritka kisebb javítás, bontott alkatrészek eladása keveset hoz. De mindig történnek csodák: a hittestvérek által eladhatatlan használt ruhát például évről évre úgy tudta elvinni a cipőt sem látott ágrólszakadtaknak Bogátra, Csíkbánkfalvára, hogy egy teljesen ismeretlen szakállas férfi váratlanul beállított, és kitette a zsebéből a benzinköltséget. Néha hoznak egy-egy zsák pityókát, ezt-azt az emberek, és mindent hálásan fogadnak: ,,mondjam azt Jézusnak, hogy ne ezt adja, mert nem tetszik, hanem valami mást?" A mások véleményével nem törődik: ,,aki elmegy innen, az mocskol, motiválnia kell, hogy miért nem maradt; még azt is hallottam, hogy egyesek kilakoltatnának a faluból, pedig a védenceim senkitől sem loptak, csak tőlünk vittek el kisebb tárgyakat olykor, vagy egy-egy autóból, de azt mindig visszavásároltam". A bűnözési mutatók egyébként — hivatalos rendőrségi közlés szerint — Árkoson jóval alacsonyabbak, mint más falvakban. Konkrét panaszt a községházán sem tettek a magánjellegű menhely ellen, bár legalább a hosszabban ott tartózkodókat be kellene jelenteni — tudtuk meg Máthé Árpád polgármestertől —, mert ez a rendezetlen, jótékonykodással álcázott vállalkozás csak borzolja a kedélyeket. A szabályszerűen működő szociális intézmények — ha nem helybeliek — nem is tudnak erről a családi gazdaságról, ahol nem kérdezik, ki honnan jött, csak felkínálnak egy esélyt. Olyant, amilyent, de azért volt, aki élni tudott vele. Valószínűleg nem ez a módja a nincstelenek, lezüllöttek, bűnözők megmentésének, pedig az ötlet — szállást és munkát adni a betérőknek — nem rossz. Valami miatt mégsem működik. Domokos Géza erről sommás véleményt mond:

— Túl nagyok az igények manapság, ez a baj. Túl sok a szenvedély, már a húsvét sem a bűneink megbánására, javulásra való időszak, hanem az eszem-iszomra való újabb alkalom. Mindenütt csak pazarlást látok, sehol semmi visszafogottság, szerénység. Ez lenne a válság egyetlen ellenszere! Nekünk is rég felkopott volna az állunk, ha a drága bolti szalámit vesszük, és nem járunk az erdőbe gombászni, vadgyümölcsöt szedni; az ócska autóm is éppen oda elvisz, mint mást a luxuskocsi. Hát mi értelme van a nagy pénzköltésnek? Egy ideje inast sem kapok, nem tudom, hogy marad fenn a társadalom, ha mindenki a számítógép előtt ül, és senki egy széket nem fog tudni megcsinálni...