Elkeseredett, a reménytelen harcba belefáradt édesanya kereste fel szerkesztőségünket. Esetük nem egyedi, és sokakra jellemző. A nyolcvanas évek végén a nyomor, az éhezés, a reménytelenség miatt hagyták el Romániát, jövőt kívántak gyermekeiknek, és Kanadába emigráltak. Fia és lánya Torontóban járt iskolába, majd Vancouverben érettségizett, és felvették őket az ottani egyetemre. Bármilyen nyitottan fogadták őket Kanadában, a kivándorláskor 10—11 éves gyermekeknek soha nem sikerült igazán megszeretniük új hazájukat. Úgy döntöttek, hogy egyetemi tanulmányaikat magyar nyelvterületen folytatnák, édesanyjuk érdeklődni kezdett, megkereste a nagyváradi, kolozsvári, a budapesti és más magyarországi vidéki egyetemeket: hol ismernék el gyermekei kanadai felvételijét, melyik intézmény fogadná be őket? ,,Mindenütt mély sajnálkozásukat fejezték ki, csak az Eötvös Lóránd tanárképző főiskolán mondták, hogy átveszik őket" — meséli az édesanya. Így oda kerültek a gyermekek, a lány 2001-ben, a fiú 2002-ben végzett.

A család időközben, 1996-ban hazaköltözött Sepsiszentgyörgyre, és a gyermekek számára is egyértelmű volt, hogy itthon szeretnének élni. A fiú angol—testnevelés szakos diplomájával érkezett haza, tanárként kívánt elhelyezkedni. Ekkor kezdődött el a kálvária, azóta próbálják elismertetni magyarországi diplomáját, de sikertelenül. Járták Bukarestet, a minisztériumot, megaláztatásban, időhúzásban volt részük. Az egyik aktatologató egyértelműen fogalmazott: ,,Mit akarsz itt, menj vissza a te országodba". Nem adták fel, végül a hatodik-hetedik út után sikerült megszerezniük a papírt, ám mint kiderült, az értéktelen. Korábban már egyszer kiállítottak egy diplomát, amelyen csak tanítói minősítés szerepelt, de ezt nem vette át. A 2006-ban kézbe kapott oklevélen az állt: rövidtávú felsőfokú képzés a pedagógia területén.

Ezzel a honosítási igazolvánnyal tért haza a fiatalember, de idén nyáron, amikor versenyvizsgázni készült tanári állásra, a tanfelügyelőségen elutasították jelentkezését, arra hivatkozva, hogy még a szakterülete sem szerepel a dokumentumon, így nem tudhatják, milyen posztra jelentkezhetne.

Itt áll tehát magyarországi főiskolai végzettségével, de még helyettesítő tanári állásra sem pályázhat, mert kanadai érettségijét sem fogadják el. ,,Hiába beszéli anyanyelvi szinten az angolt, és nem egy faluban érettségizett fiatalok tanítják a gyerekeket, az én fiamra nincs szükség" — mondja az elkeseredett anya. Tanáccsal a tanfelügyelőségen sem nagyon segítették, egyetlen ajánlatuk volt, érettségizzen le román nyelvből, földrajzból és történelemből, aztán meglátják, mit tehetnek. Ez azonban nem könnyű olyan valaki számára, aki ötödik osztályig tanult csak románul. A megyei tanfelügyelőségen az is kiderült, az eset nem egyedi, többen jelentkeznek hasonló magyarországi főiskolai oklevéllel, melyet itthon nem tudnak elfogadtatni.

Hol a hiba? — tettük fel a kérdést az RMDSZ oktatási főosztályán, ahol több mint tíz éve kiemelten foglalkoznak a diplomahonosításokkal. Átvállalták a teljes ügyintézést, ennek összes költségét, és eddig több mint 1900 külföldi oklevelet sikerült elismertetniük a román állammal. Hosszú évek alatt, úgy ahogy, gördülékennyé tettük az utat — mondja Miklós Eliza, az oktatási főosztály alkalmazottja. Elismeri azonban, hogy a magyarországi tanárképző főiskolákon szerzett oklevelek esetében ők is tehetetlenek. 1998 óta létezik a két ország között egyezmény a diplomahonosításról. Ennek értelmében a Magyarországon szerzett képzést megfeleltetik egy romániai egyetemen található képzésnek. Egyeznie kell a tantárgyi programnak, a végzettségi szintnek és a tanulmányi időnek. A tanárképzésnél itt kezdődnek a gondok, Romániában szintén négyéves az oktatás, de egyetemi szintű, és nem főiskolai, így nem fogadják el azonosnak a szomszéd országban szerzett oklevelet. Csak a tanítók és óvónők esetében lehet honosítani a diplomát, ez a képzés Romániában ugyanis csak hároméves — magyarázza. Hozzájuk is fordultak ilyen esetekben, de ők is tehetetlenek, 2002 után hiába vitt ilyen iratcsomót Bukarestbe, tőle sem fogadták el. Korábban, sok-sok cirkusszal néhány ilyen oklevelet sikerült honosíttatniuk, de ma már reménytelen ügy.

Miklós Eliza két dolgot tud tanácsolni az érintetteknek: vállalják a magyarországi továbbképzést, ha megszerzik az ottani egyetemi szintű diplomát, azt itthon gond nélkül elfogadják. A másik út: itthon megpróbálni felvételizni, és újra elvégezni az egyetemet — ez azonban hosszú és költséges folyamat, ismeri el. S bár sokan úgy gondolnák, hogy az EU-csatlakozás változást hozott ebben a kérdésben, tévednek — mondja, továbbra is csak a kétoldalú egyezmény érvényes. Évről évre, újra és újra levélben kérik az érintett minisztériumokat, hogy rendezzék a kérdést, de eddig nem jártak eredménnyel — teszi hozzá az RMDSZ alkalmazottja.

Aprónak tekinthető, bürokratikus eljáráson csúszik el tehát sok fiatal diplomahonosítása. Nehezen elképzelhető, hogy a magyarországi egyetemekről, főiskolákról gyengébb képzettséggel, kisebb tudással kerülnének ki, nem állnák meg a helyüket a romániai iskolákban. Az elmúlt években sok eset volt, mikor az Erdélyből kivándorolt vagy csak tanulni kiköltözött ifjak lelkesen tértek haza, itthon kívánták kamatoztatni szerzett tudásukat. Eltöltöttek néhány évet kínlódva, megpróbálták elismertetni oklevelüket, de nem sikerült. Volt, aki falura ingázott évekig, de csak érettségivel rendelkező helyettesként alkalmazták, minimális fizetésért. Családja nem tudott megélni, így összecsomagoltak, és visszaköltöztek Magyarországra. Ma sikeres kollégiumigazgató, nagynevű gimnáziumban oktat, és már nem is gondol a hazatérésre.

,,Szervezik a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóját. Hazavárják mindazokat, akik más országokba költöztek, ott érvényesültek, váltak sikeressé. De ki foglalkozik azokkal, akik hazatértek, és itthon szeretnének dolgozni? Nem sajnálják a pénzt, hogy megünnepeljék azokat, kik elhagyták szülőföldjüket, de nem kerül senki, aki segítene gyermekeinken, akik itthon boldogulnának?" — teszi fel a kérdések sorát az édesanya. Keserűsége érthető, fia bármihez próbál kezdeni, falakba ütközik, kigúnyolják a polgármesteri hivatalban, amikor szellemi szabadfoglalkozású engedélyt váltana ki, bolondnak nézik, ha kanadai állampolgársággal itthon próbál munkát keresni. Testvére Magyarországon tanít, s bár ő is hazakívánkozik, ismervén öccse kálváriáját, szép lassan lemond korábbi terveiről, hisz itthon legfeljebb takarítói állást kaphat egy iskolában. A fiú pedig, miután felőrölték, lelkileg összetörték az itthoni próbálkozások, összecsomagol, és visszaköltözik Kanadába, ahol legalább a mindennapi betevőre valót megszerezheti.

Egyetlen példa és eset, amely azonban pontos képet nyújt a jelenlegi helyzetről. Tizennyolc év telt el a romániai változások óta, de vannak területek, ahol eredményt ma sem sikerült elérni. Pedig az RMDSZ programjában kiemelt helyen szerepel a fiatalok itthon boldogulásának támogatása. Kevés azonban mindezt letudni egy honosításokkal foglalkozó alkalmazottal, aki mindent igyekszik megtenni, de lehetőségei korlátozottak. A román minisztérium nem fog önként változtatni a jelenlegi egyezményen, hisz nincs amiért szívügye legyen a hazatérő magyarok oklevelének kérdése, és sok jót nem várhatunk a magyarországi szaktárcától sem. Nem elegendő, ha RMDSZ-es tisztségviselők írogatnak kéréseket, főleg akkor nem, amikor a szövetségnek felelős vezetői vannak (voltak magas pozícióban), tehettek, tehetnének többet. Lehet legyinteni, legfeljebb pár száz fiatalról van csak szó. Így igaz, ám ők hazatértek volna, és nem kellettek senkinek, tudásukat nem itthon kamatoztatják, elveszítettük családjukat, gyermekeik már nem itt nőnek fel, nem a romániai magyarságot szaporítják, gazdagítják.