Sepsiszentgyörgy egyebek mellett azért is szerethető, mert tőszomszédságában éltető zöldövezet, erdő-mező csábítja évszaktól függetlenül a természetjárót, a néhány percre, órára szellőzni, kikapcsolódni vágyót. Annyira megszokottá, természetessé vált ez, hogy vélhetően már értékelni sem tudjuk azt, a betonrengetegtől kőhajításnyira elérhető az a környezet, amiért máshol akár órákig is utaznak.
Bizonyosan nem becsüljük kellőképpen ezt az adományt, hiszen például a Pacén és környékén járkálva a tavasz foltjai mellett a felbukkanó töméntelen szemét — főként pillepalack, lombok közé, magasfeszültségű oszlop tövének támasztva, illetve patakba ömlesztve — hamar elkergeti a kedvet a rövid kalandozástól. Az talán még elfogadható, hogy hét végi piknikek sokaságát fogadja be e parány térség, az ellenben már nem, hogy ezek mámorát számtalan műanyag lenyomat őrizze. Érthetetlen, miként lehet ennyire érzéketlen, közömbös, hanyag és önző az az alkalmi látogató, aki úgy hagyja maga mögött szemetét, mint kutya az ürülékét. Olyannyira tömény sűrűségű a szenny, úgy tornyosulnak a palackok — például — egy út melletti faasztalka mellett, hogy azt látva akár arra is gondolhatnánk, jobb lenne barátságtalan környezetben élni, amely legalább nem vonzaná a kiruccanókat. Arról nem is beszélve, hogy a Benedek-mezei letérő szomszédságában, egy kedvelt téli és nyári sétálóhelyen, a földút mellett építkezési törmelék, kagylómaradvány sorakozik. Valaki, otthonát felújítván, úgy gondolta, ott a helye az építkezési hulladéknak.
A szeméttornyok mellett mindebben az a legszomorúbb, hogy zöldövezeteinkben csak hulladék van tonnaszámra, szemetelő általában nincs. Mert miként érintett közintézményeink illetékesei ilyenkor tehetetlenül megvonják vállukat, a mindenkori környezetrombolót nem lehet tetten érni s megbírságolni. És ez így megy tavasztól tavaszig.
