Alig fejezte be egyik székelyföldi látogatását az elnök úr, jóformán ki sem húzta a lábát jobb sorsra érdemes megyénkből, és máris megtörtént az ominózus intézkedés: a Kovászna megyei prefektusi intézményben néhány sepsiszentgyörgyi román állampolgárnak felbontották a munkaszerződését.

A viharos idők áldozatai közül első helyen említeném György Ervin prefektus urat, utána következtek közvetlen munkatársai: Szabó Edit sajtószóvivő, Oláh József tanácsadó, Gerendi Mónika személyi titkár és Főcze Gyula kancelláriaigazgató. Utóbbi három 2009. február 16-ával kezdődően, prefektusi rendelet alapján vált meg az intézménytől. Bár az intézkedés előtt Szabó Editnek sikerült nyugdíjba vonulnia, a többiek mindannyian egy tagadott politikai döntés és a Băsescu elnök úr által jogosan felvetett etnikai tisztogatás áldozataiként jegyeztettek a munkaügynél az „okleveles csövesek" nyilvántartásába.

Láthatja, kedves olvasó, államfőnknek tökéletesen igaza volt.

Körön belül maradni bizalmi kérdés

Megerősíthetem, tényleg létezik Szé­kelyföldön etnikai tisztogatás. Az persze más kérdés, hogy említett román állampolgárok, akik ez alkalommal (is) az utcára kerültek, mindannyian magyarok! S bár volt prefektus urunk hosszú vajúdás és egyeztetések után ez idő szerint alprefektusi funkcióban tevékenykedik tovább, mindannyiunk helyére román nemzetiségű szakemberek kerültek. Persze, ők erről vajmi keveset tehetnek. Ártatlanok, mint a tejbe esett légy. Codrin Munteanu, az új prefektus távozásomkor, a búcsúkézfogás közben barátságos hangnemben közölte, hogy új állások megszerzésének tekintetében minden támogatását élvezzük. Rendes ember, ha szavának áll! Igénybe is fogjuk venni... Ezzel kapcsolatban némi kételyem azért van, ugyanis elbocsátásunk előtt javasoltam neki, hogy mivel a megyében többségben magyarok élünk, sokan jelentkeznek fogadóórákra, akik csak magyarul beszélnek, rengeteg panaszlevél érkezik az intézménybe szintén magyar nyelven, és több esetben kell magyar nyelvű dokumentumokat román nyelvre fordítani (például az útlevélosztálynak magyarországi iratcsomókat, törvényeket, leveleket stb.), tartsa meg a kancellária személyzetét erre a célra, hisz mindannyian megfelelő szakismeretekkel rendelkeznek, jól beszélik mindkét nyelvet, és ha már így alakult a politikai helyzet, a megye magyarsága számára sokat jelentene, ha a prefektusi intézménnyel továbbra is jó lenne a kapcsolat. Akkor tetszett neki az ötlet, és azt ígérte, mérlegelni fogja, később viszont már nem volt vevő a javaslatra. Aztán megértettem, nem is lehetett, hisz neki is dirigálnak. Körön belül maradni bizalmi kérdés, mi pedig a magyar prefektus bizalmi emberei voltunk.

Utcára kerülnek utánunk mások is, igazgatók és más tisztségviselők, magyarok, történelmi idők határvédő harcosai, a jó székelyek, akik békeidőben intézményeik élén küzdöttek hosszú éveken át. Építő jellegű munkát folytattak, hogy nemzeti közösségük tagjai idehaza ne érezzék idegenben magukat, hogy felcseperedő gyermekeink anyanyelvükön tanulhassák, mire jó az önrendelkezés, miért kell szeretni felebarátainkat, nemzettársainkat. Hogyan kell elsajátítani és betartani az együttélési szabályokat, vagy miért lehetséges gyűlölni, ha éppen időszerű, a románt, a cigányt és saját vérünket, a magyart is, ha haszontalan, semmirekellő tekergő vagy éppenséggel köpönyegforgató, áruló politikus.

Mivel válságidőben nő a kiábrándultság és a depresszió, hosszú ideig nyaldoshatjuk fájdalmas, vérző sebeinket egyénileg. Legalábbis addig, amíg új munkahelyeket találunk, mindenképp. De nemzeti közösségünk szempontjából aggregált (összevont, globális) szinten fürkészve a kilátásokat, amint az világosan tetten érhető, a négyévenként esedékes, hullámzó egyensúlyvesztést okozó politikai változások nem sok jóval kecsegtetnek. És annak ellenére, hogy néhány évvel ezelőtt az Európai Unió javallatára országunk vezetősége törvénybe foglalta, hogy politikai alapon nem fogják a magas rangú köztisztviselőket elmozdítani, a való világban a dolgok másként alakultak.

Vészjelzések

Annak idején örültünk, hogy felmentettek a politikum hatása alól, és nagy naivul okoskodtunk: ,,ha Isten is úgy akarja, néhány év múlva boldogan és elégedetten vonulhatunk nyugdíjba, munkánkat, funkcióinkat átadva arra méltó ifjú utódainknak". Persze, a helyzet nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Pedig jó idejében jeleztük felelős személyeknél, fórumoknál, hogy problémák lesznek. Januárban (2009) még az érdekvédelmi szervezetünk szövetségi elnökét is felkerestük Bukarestben. Mivel magam is a KDM- (keresztények) küldöttség tagja voltam, személyesen tájékoztattam Markó Béla elnök urat a magyar nemzetiségű tisztségviselők esedékes elbocsátásával kapcsolatban, megemlítettem a prefektusi kancellária alkalmazottjainak ügyét is. Az elnök úr azzal biztatott, hogy bár György Ervin az új politikai helyzet miatt, sajnos, nem maradhat prefektus, szomorúságunk közepette legyen annyi vigaszunk, hogy mást senkit sem fognak a prefektúrákról elbocsátani, sőt, a nemzetiségi százalékaránynak megfelelően még kell alkalmazni magyar embereket mind a Kovászna, mind a Hargita megyei kormányhivatalokban. Az eredmény a valóságban mást mutat, ami nyilvánvalóan ellenőrizhető.

Hogyan volt ez a „golgotajárás" lehetséges? Az RMDSZ sajnálatos módon, a passzív választók jóvoltából, kiesett a kormányzásból. Hogy a parlamentbe bejutottunk, és az ellenzékben agitálhatunk, az egy dolog. Az igazság viszont az, hogy Markó elnök úrra és a szövetség többi csúcsvezetőjére rá sem hederít sem a hatalmi pozícióban lévő, politikai ellenfelek kényszerházasságából született torzó, de arrogáns kormány, sem az államelnök. Így van ez, aki nincs benne a hatalomban, azt elfelejtik, leírják. A romániai magyarok érdekvédelmi szövetsége a maga közel hat és fél százalékával a kormányalakításon elvérzett (és szemmel láthatóan át is verték), a hatalomból kiesett. Ezáltal nemcsak a sokat kritizált RMDSZ, hanem a teljes romániai magyarság padlót fogott, veszített. Így a magyar ember ebben az országban már a kutyának sem kell. Mi magunk azonban lehetünk továbbra is kutyák, ugathatunk reggeltől estig az RMDSZ-re, MPP-re, SZNT-re vagy a KDM-re (Kereszténydemokrata Mozgalom), és szaggató fogaink kivillantása közben, mosolyt mímelve csóválhatjuk a farkunkat Elena Udrea miniszter asszony, Emil Boc, Mircea Geoană és Traian Băsescu őméltóságuk előtt jutalomfalatok reményében, mert esetlegesen egyetlen kézjelükre vagy anélkül is nagy igyekezettel ugrottunk egymás torkát elharapni. Ettől aztán nemzeti közösségünk érdekvédelme és akaratunk érvényesítése egyetlen lépést sem fog előbbre haladni. Egységes nemzeti összefogásról, újjászületésről, gazdasági, társadalmi és szociális felemelkedésről, egyetemes magyar közösségi jólétről nem is beszélve.

Történelmi kudarcok

A rendszerváltás forró pillanataiban, 1989. december 22-én a déli órákban Puskás Bálint Zoltán jogtanácsos — későbbi szenátor és mai alkotmánybíró — Sepsiszentgyörgy főterén a forradalmi tömegben „megbízható, rendes és becsületes magyar embereket" toborzott az érdekvédelmi szervezet létrehozására. Néhány barátommal ott álltunk a tömegben, minket is megszólított. Másnap délelőtt a Tamási Áron Színház klubtermében beindult a komoly szervezési munka. Bár nagyon tartottunk attól, hogy újra erőre kap a diktatúra, és akkor mindannyian drága árat fizetünk, kitartóan folytattuk, amit elkezdtünk. Akkor már történelmet írtunk. December 25-én a tervezőintézet gyűléstermében, jelentős tömeg részvételével, megalakítottuk az RMDSZ-t, és megválasztottuk az ideiglenes megyei vezetőséget. Nemes szándékkal tettük, azzal a meggyőződéssel, hogy megalakulásának pillanatától kezdve, hosszú évtizedeken át képviselni fogja a magyarság érdekeit, érvényesíteni fogja az önszerveződés és önrendelkezés stratégiáit, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a felcseperedő generációk a társadalom hasznos tagjaiként, romániai magyarokként időtlen időkig megmaradhassanak. Azóta tagja vagyok az érdekvédelmi szervezetnek, és nem vagyok különösebben boldog, ha a veszélyes, bizonytalan időkben létrehozott szövetséget többek között olyan emberek is ostorozzák, akik a forradalom napjaiban távoli hegyek menedékházaiban, épületek padlásain és lesötétített pincékben rejtőzködtek a tömegek haragja elől, múltban viselt dolgaik miatt. És annak sem örülök, amikor látom, hogy a szövetséget sorozatos történelmi kudarcok érik. Vannak nemzettársaink, „nagy magyarok", akik lenézően figyelmeztetnek: „bármiről beszélhetsz, csak az RMDSZ-szel ne büszkélkedj, rég fel kellett volna számolni". Ezért is szeretném egyszer s mindenkorra barátaim és ellenfeleim számára leszögezni: az RMDSZ mint szervezet nem büntethető, nem mellőzhető és nem számolható fel csak azért, mert annak néhány tagja — csúcsvezető vagy középvezető — visszaélt a választók bizalmával, és nem a közösség által kiválasztott jövőteremtési program sikerre vezető tételeit követte, ami — ha igazán ez volt az ok — kétségkívül mély szakadékhoz vezetett a szövetség és tagsága között. Ez nagyon súlyos dolog, ugyanakkor hatékonyan kezelhető is.

Az inkriminált személyektől kell megszabadulni, nem pedig a szervezetet felszámolni. Nekem is voltak és vannak csalódásaim, fenntartásaim, hisz az idők folyamán az RMDSZ-ben többször is átvertek. Ígérgettek, hazudoztak, felmagasztaltak és megaláztak. Voltam én már biztos befutóként nevesítve mint megyei tanácstag, munkaügyi és népjóléti vezérigazgató, Kovászna megyei alprefektus stb., amiből persze, mondanom sem kell, soha semmi nem valósult meg. Jelenleg munkanélküli vagyok. A prefektúráról való elbocsátásunk kapcsán tengermély keserűség gyülemlett fel bennem, kiléphetnék én is a szervezetből, érvelhetnék, hogy nem volt képes megvédeni bennünket, de nem fogom bedobni a törülközőt. Azért sem, mert legfeljebb néhány személyen múlott és késik mindig a döntéshozatal, amiért az RMDSZ-t magát nem hibáztathatom, nem tehetem felelőssé.

Írjuk újra a terveket, csoportosítsuk át a prioritásokat, állítsunk új felelősöket, koordináljuk közösen a programok megvalósítását, mozgósítsunk minden értékes tényezőt és erőforrást, és folyamatosan végezzük el az igényes ellenőrzést. Emeljük ki a sárból, állítsuk talpra és erősítsük meg a szervezetet. Hisz saját szervezeteink és sorsuk fölött csak mi magunk rendelkezhetünk.

*

Visszakapcsolva néhány szó erejéig a magyarokat érintő elbocsátások frekvenciájára, annyit még szeretnék megjegyezni, hogy az elkövetkező időszakban a nemzetközi pénzügyi és tőkepiaci hanyatlás, a terjeszkedő gazdasági válság okoz még kellemetlen meglepetéseket. A munkanélküliség olyan makrogazdasági folyamat, amit még az államelnökök sem fognak tudni feltartóztatni. Én mégis gyógyíthatatlan optimistaként reménykedem, hogy Romániában a helyzet másként alakul. Abban is reménykedem, hogy Traian Băsescu elnök úr, a sólyomszemű, éles eszű, viharos tengereken edzett hajóskapitány, aki feltételezésem szerint még a Kovászna megyei munkanélküliekkel is együtt érez, tudomást szerezvén az elbocsátott magyarok kilátástalannak ígérkező helyzetéről, román testvéreinkkel egyenrangú és -értékű, magyar nemzetiségű román állampolgárokként elismerve minket, azonnali hatállyal segíteni fog új munkahelyekre alkalmazni bennünket. Például a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban (Consiliul Suprem de Apărare) mint a román állam, ezen belül is az Erdély és a Székelyföld biztonságát szavatoló különleges szolgálatnál bizalmas székely határőrökként vagy mint őfelsége személyes tanácsadóiként.

Most olvasóimat, valószínű, elkapta a röhögőgörcs. Lelki szemeik előtt végigpörögnek a filmkockák, és tisztán látják, amint a mindenkori romániai politikai vezetés mutyit mutat e téren minden más nemzetiségű polgárnak, de főként a romániai magyaroknak. Pedig ezen nem nevetni, hanem — amennyiben Romániában felvetésem megoldása lehetetlen — inkább sírni kellene. Legalábbis a civilizált Európa emberi jogokra vonatkozó filozófiája és a világpolitika általános érvényű szabályai szerint. De bízhat-e még valaki a politikában?