A játéknévvel arra utalunk, hogy Jan Mikolaj szlovák oktatási miniszter, akinek olyan jó, gyermekbaráti, „mikolásbácsis" hangulatú a neve, kötelező módon két nyelven akarja játszatni a gyermekeket. „A pedagógus megmutatja a játékot — szól le egy körlevélben a tót nemzeti óriáskerék legmagasabb pontján átbillenő miniszter a törékeny alkatú óvó nénikhez —, megnevezi magyarul, majd az állam nyelvén is."
Ez az első lökés — véljük mi —, nálunk a Kárpátok Géniusza, tudós neje és a fullajtárok serege (köztük magyarok is), volt időszak, amikor fölöslegesnek tartotta, hogy a „tovarăşa educatoare" egyáltalán megszólaljon a nebulók anyanyelvén, amikor kéznél van a világ legszebb nyelve. Mert a nálunk használatos államnyelv az, mint ahogyan Mikolaj államanyanyelve is az. Zsivkové is az volt a szomszédságban, az egész kelet-európai kommunista kócerájban a legeslegszebb államnyelvek harsogtak harsányan, s bújócskát játszattak a magyar óvodásokkal. A szerbhorvátoknál nem tudom, mi volt a helyzet, mert ott a nemzetiség is ilyen volt: szerbhorvát. Egyik szerbhorvát vendégünk váltig erősítgette, hogy van ilyen nyelv, s az milyen szép. Mindaddig, amíg a fátyol félre nem libbent, s ki nem derült, hogy pete van a menyasszonynak.
A szlovákiai magyar óvó nénik azt mondják, hogy az óvodások szövegértésével még az anyanyelv esetében is baj van. Ők tudják, hogy a magyar iskolások szlovák szövegértése is gyenge, de azt is, hogy ez a magyarok elnyomására hivatott nép fiainál-lányainál sem a legrózsásabb: egy felmérés kiderítette, hogy a magyar diákok negyvenkét százaléka érti meg a szlovák szöveget, míg a szlovák általános iskolai végzősök ötvenszázalékos megértéssel kivágják a rezet.
Bennünket, erdélyieket ez az óvodai nyelvlecke vészesen emlékeztet azokra az időkre, amikor volt idő, hogy nem csak közösen kellett két nyelven játszani, hanem vegyes csoportban sápítoztak a kölykökre, hogy „linişte!" Egy nyelven. És ez nemcsak a szocializmus vívmánya volt, hanem már a húszas években, Erdély bekebelezése után megkezdték ezt a nyelvi játékot. Megszüntették az állami magyar iskolákat, elrabolták ezeknek a vagyonát, felszámolták az anyanyelvű egyetemi oktatást, és ugorjunk: amikor a második világháború után másodszor is kézhez vettek bennünket, az egyetemeken nem két nyelven kellett játszani, hanem egyetlenegyen. És még ma is botrány kerekedik abból, ha a vécéajtóra a két nullát két nyelven rajzolják ki.
Ebből a játékból azt a mozzanatot se hagyjuk ki, hogy ebben a nacionalista aberrációban sok volt a magyar kollaboráns. Emlékszem, amikor két elvtárs, méghozzá „magyar", azért utazott Bukarestből Háromszékre, hogy az állam nyelvének óvodai-iskolai elsajátítása végett a magukkal hozott harminc-egynéhány tételes módszertani listát még mivel-mikkel lehetne kiegészíteni.
A listán, természetesen, nem volt rajta Apáczai Csere Jánosnak az az intése, miszerint minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, másén sohasem!
Az állam nyelvét természetesen — saját érdekünkben is — ismernünk kell. De nem az anyanyelvi beszédkészség és ismeretek rovására vagy ennek eltörlésével. Éppen a román nyelv elsajátítása végett kellene speciális tankönyvek és foglalkozások alapján végezni ezt a munkát.
Băsescu államelnök hajlott erre a megoldásra. Hajlítani kellene a társait is, és élni azzal a lehetőséggel, amelyet megpendített. De nemcsak ezen múlik a dolog. Tessék megnézni az üzletfeliratokat, a vállalkozások megnevezéseit, s tapasztalhatjuk, hogy a szolgalelkűség ezerféle megnyilvánulásából irathegyeket lehet összehozni.
Ezek a valakik a szlovák óvodai fogócskázást felnőttkorukban is játsszák úgy, hogy az egyik nyelvi megjelölésről teljesen megfeledkeznek.
