Mindig értékeltük, tiszteltük azokat az embereket, akik el tudták kötelezni magukat egy sportág mellett, s azt szívvel-lélekkel szerették, kiálltak mellette, képesek voltak meghalni is érte — ha így jobban hangzik —, és még jobban csodáltuk azokat, akik mindezt józan ésszel is tették.
Nekünk egészen más volt — és az ma is — a viszonyulásunk a sporthoz. Mi a sportok nagy családját s ezen belül a család minden tagját szeretjük — az asztaliteniszt, az atlétikát, a birkózást, a cselgáncsot, a gyors- és műkorcsolyát, a hegymászást, a jégkorongot, a karatét, a kerékpározást, a kézilabdát, a kosárlabdát, a labdarúgást, a lovassportokat, az ökölvívást, az öttusát, a röplabdát, a sakkot, a súlyemelést, a síelést, a sportlövészetet, a tekét, a tornát, az úszást, a vívást. Mindeniket a maga módján, hiszen mindenik sportág mögött ott sorakoznak a „mert"-ek, hogy példaként csak egyet említsünk: a labdarúgást, mert már 1905-ben megjelent városunkban, mert volt egy aranycsapata, mert a vidék legnépszerűbb sportjátéka, még akkor is, ha már „kiköltözött" falvainkra...
Igen, a nagy család minden tagját szeretjük, de azt már nem szeretjük, ha valamelyiket mostohagyermekként kezelik az illetékesek, ha a sportpályán kiharcolt magasságból a megsemmisüléssel fenyegető mélységbe taszítják, és azért sem nagyon rajongunk, hogy egyre kevesebben figyelnek oda, hogy drága pénzen sorvasztjuk saját tehetségeseinket, hogy rohamosan nő azon sportok száma, amelyek „vendégmunkásokra" alapozva elhanyagolják tehetséges fiataljainkat. Alig van már sportág ebben a városban, mely kivételt képezne. Kinek, minek jó ez? Ezen el kellene gondolkodnunk, míg nem késő. Maholnap azt fogja mondani a tanügyminiszter: Minek az iskolákban a torna-, a sportóra, hiszen senkit sem érdekel, hogy mire képesek az iskola padjaiból kikerült gyerekek? Minek az Iskolás Sportklubok, ha nem veszik figyelembe munkájukat? Hogy legyen kedvük dolgozni, ha a klubok az „importra" alapoznak? A szülők sorában is egyre gyakrabban hangzik el: Ó, fiam, hagyd, ne törd magad azokkal az edzésekkel, a klubvezetők úgyis külföldről, más városokból hoznak játékosokat, kész sportolókat.
Tudjuk, mint mindenben, e témakörben is megoszlanak a vélemények. S ez így jó. De még jobb akkor lenne, ha le lehetne ülni, s megbeszélni, egyeztetni, közös nevezőre hozni a tényeket. Higgadtan, indulatok és harag nélkül. Civilizáltan.
