Van, akinek kenyere a talpnyalás, lopás, csalás, sikkasztás. Még kerül kenyéradó gazda, s van, aki a császár kenyerét eszi. Vannak, nem is kevesen, akik lekenyereznek másokat haszonlesésből, de kerül még magyar, aki olyan jó, mint egy falat kenyér. Megettem a kenyerem javát, de 63 esztendő távlatából is fülembe cseng hadifogságból hazatért apám intelme: fiam, becsülj meg minden falat kenyeret!

Ha elhangzik a reggeli kérés, fuss le az üzletbe, vegyél bodoki kenyeret, míg el nem fogy, eszembe jutnak gyermekkorom, édesanyám súlyos kenyérgondjai. A roppant nehéz negyvenes évek közepe, vége, az ötvenes esztendők eleje. Amikor is kezembe nyomták az árpa- vagy rozskenyeret, de emlékszem a korpakenyér kesernyés szúrósságára is. És sokáig kísért a proletár diktatúra C-jegyes átka, a legkisebb lisztadag, ami az értelmiséginek, tanítóknak kiméretett. Kísért a kora reggeli órák nyitás előtti, majd üzletbeli könyöklésének, nyomakodásának lidérce a szabadon árusított negyed fekete kenyérért való kézitusáiban a szénporos-vasporos kohászok, vasöntők társaságában. Tíz-tizenegy évesen sokszor hátraszorítottak a pult közelségéből, de ha ,,győztesen" tértem haza egy fél kenyérrel még az első óra kezdete előtt, beteges édesanyám örömkönnye a hősök régiójába emelt... Kemény fizikumú inasként a szakiskola kenyértelen, puliszkás évei is nyomot hagytak bennem, amikor a szakácsnő ismeretségét kihasználva, az ebédnél pótadaggal próbáltam csillapítani a reggeli-délelőtti órák éhségérzetét... ’58-ban már önálló kenyérkeresőként besegítettem Szentkeresztbányán a Székelyudvarhelyen sütött félbarna kenyér lerakásába, s emígy, a sorállástól megszabadulva, örömmel öleltük magunkhoz önkéntes munkánk fizetségét, a még meleg cipót... Kerek három évtized múltán a kőröspataki szénbánya alkalmazottjaként a jobb ízű baróti bányászkenyér kiváltságát már szívesen osztottam meg szomszédaimmal. A rendszerváltást követő esztendők a szaporodó magánpékségek arányában végleg megoldották kenyérgondjaimat, sőt, átértékelték. Mert a kenyeres sarkok pultjai előtt töprengeni kezdtem a többféle választék láttán. Tanácsra a Takó-félét választottam, amíg a hitves nagyobb tapasztalata el nem hangzott erélyesen: ezután a bodoki pityókás kenyeret vásároljuk. Bár a legdrágább, de nem morzsálódik, nem penészedik, ha gondosan tároljuk, s még be is lehet fagyasztani... S győzött a kenyeret sokszor lerben is megsütő, gondviselő édesanya elképzelése, javaslata. Mert a néhány éve Sepsiszentgyörgyre is ,,betört" jófajta bodoki kenyerünket megkóstolták, megszerették budapesti barátaink, bukaresti ismerősök, kolozsvári rokonok is...

Nehéz hónapok (tán évek?) oroznak felénk, sorstársaim, ismét: a mindennapi kenyérgondok! Becsüljük hát jobban a szántó-vető, a kenyérgabonát megtermelő emberek munkáját! A dagasztó, a kemence szádánál izzadó, bevetőlapátot forgató pékek szorgalmát, hogy meglegyen a minden napi kenyerünk!