A tejtermelés időszakában a termelés aránylag nagymértékben változik, az ellést követően gyors ütemben növekszik, csúcspontját a teheneknél az ellést követő 5—6., a borjazott üszőknél a 6—8. héten éri el. Ezután a tejtermelés néhány hétig azonos szinten marad, majd fokozatosan csökken a laktáció végéig, aztán a vemhesség 7. hónapját követően a teheneket elapasztjuk. A tehenek tejtermelését a nemzetközileg elfogadott 305 napos laktációs időre számítjuk, abból a kiindulásból, hogy a normális ivaréletű tehén 305 napig tejet termel, 60 napig pedig szárazon áll.
Ezek függvényében a laktáció során négy szakaszt különböztetünk meg. Az első, a friss fejősnek is nevezett szakasz az elléstől számítva mintegy tizenkét hétig tart. Ez idő alatt a napi tejtermelés eléri a csúcsot, és ilyen színvonalon marad. Ebben a szakaszban a tehén testtömege erőteljesen csökken, mert a tejjel több energia és táplálóanyag ürül ki a szervezetből, mint amennyihez a takarmányfogyasztáskor hozzájut. A második fázis a laktáció 12. hetétől a 24. hétig tart. Ezalatt a napi tejtermelés rendszerint mérsékelten csökken vagy egy ideig állandó szinten marad. A testtömeg nagyobb arányú csökkenése megszűnik. Az esetek többségében a tápanyagfelvétel és a -felhasználás egyensúlyba kerül. Ekkor az abrakadagot csökkenteni kell úgy, hogy a tömegtakarmányok mennyiségét növeljük, a szárazanyagban a nyersfehérjét tizenhat százalékról tizenháromra csökkentjük. Ebben a fázisban tehát elérhetjük, hogy a tehén tejtermelése viszonylag egyenletesen magas szinten maradjon, miközben a testtömeg is valamelyest gyarapszik. A tejtermelés harmadik szakasza a 24. héttől az elapasztásig tart. Ezalatt a napi tejtermelés jelentősen csökken, így a tehén pótolja a korábbi időszakokban elvesztett testtömegét, javítja a kondícióját. A negyedik fázis az elapasztástól az ellésig tart. Mint ismeretes, a szárazon állás optimális időszaka mintegy hatvan napra tehető, ezért a tehenet a várható ellés előtt hatvan nappal el kell apasztani.
A laktáció első szakaszában kell a legnagyobb figyelmet szentelni a szakszerű takarmányozásra. A nehézségek abból fakadnak, hogy a tejtermelés növekedésének üteme meghaladja a takarmányfelvétel növekedésének mértékét. Ez azzal jár, hogy az állatok a napi takarmányadaggal kevesebb táplálóanyaghoz jutnak, mint amennyire a gyorsan növekvő tejtermelés igényének fedezésére szükségük lenne. A tehén a hiányzó energiát a saját testállományának lebontása útján igyekszik előteremteni, mindenekelőtt a saját zsírtartalékait használva fel, ami természetesen testtömegveszteséggel jár. Minél nagyobb a tejtermelés, annál nagyobb ez a veszteség. Tehát a takarmányozás során arra kell törekednünk, hogy a testtömegveszteséget mérsékeljük. Az a jó, ha a tehenek naponta legfeljebb 0,7—0,9 kg-ot veszítenek, így az össztömegveszteség nem haladja meg a 40 kg-ot. A túl nagy súlyveszteség több szempontból is kerülendő, mert akkor sok zsír bomlik le a szervezetben, és a zsírbontás termékeit (a ketonanyagokat) a máj nem tudja feldolgozni, aminek következtében súlyos anyagcsere-betegség, ketózis alakul ki. A másik szempont, hogy amíg az állatok testtömege csökken, addig nem várható eredményes termékenyítés, és így növekszik a két ellés közötti időszak.
