Bong Vilmos az irodában
Háromszéken a zsebén érzi minden alkalmazott, mennyire becsülik meg itt a munkát, vagy tekintik leértékeltnek. Egy elavult mentalitáshoz szokottan az alkalmazottak nemigen firtatják, megkapják-e, ami jár nekik, illetve sok helyen a munkaadók kimondottan elvárják a dolgozótól, hogy lenyelje a békát. Olyanok a feltételek, hogy azt kényszerűségből sokan meg is teszik. Aki nem így kíván eljárni, annak támasza lehet a szakszervezet. Nem sok a munkaügyi per, de az Alfa Kartell megyei szervezetének jogtanácsosa azt állítja, a szakszervezet több tízmilliárd lejt nyert már meg védencei javára.
Pereskedő szakszervezet
Az alkalmazott mindenekelőtt munkaszerződését vegye szemügyre, mert nemegyszer ott van a kutya elásva. Berde Réka Zsuzsanna jogtanácsos szerint, aki a hozzá forduló tagokat képviseli a munkajogi perekben, az egyéni munkaszerződés gyakran kevesebb jogot tartalmaz, mint az országos kollektív szerződés, pedig abból mint minimumból kellene kiindulni, valahányszor új egyéni szerződést kötnek. Döbbenten kérdezzük: hogyan? Lehet olyan szerződést aláíratni, amelyben az országos minimálbérnél alacsonyabb egyéni járandóság szerepel? Eszünkbe jut, amit a munkaközvetítő folyosóján hallottunk: az odacitált asszonyokat négymilliós bérrel ,,kecsegtette" a textilgyári igazgató akkor, amikor a minimálbér már annál magasabb volt. A munkáltatók általában azonban sokkal csalafintábbak:
— Magát a minimálbért megadják, viszont az országos szerződés megszabja, hogy a szakképzett munkásét már eleve 1,2-vel kell megszorozni, neki indulásból több jár. Ráadásul rangsorolva vannak jövedelmileg is a funkciók, főleg ezeket nem tartják be a munkaadók. Sok helyen nem fizetnek hűségpótlékot (ún. régiségpénzt), másutt az éjszakai pótlékot vagy a nehezebb munkakörülményekért járókat, illetve a túlórapénzt spórolják meg.
A hiányos és jogszerűtlen munkaszerződéseket bíróságon lehet megtámadni, azoknak ugyanis kötelező módon tartalmazniuk kell a minimális feltételeket, melyeket az országos és a vállalati kollektív szerződés, valamint a munkatörvénykönyv előír. Vagyis csak ezek ismeretében lenne szabad az egyéni szerződések megkötéséhez látni. A megyei szervezet tagjai képviseletében megnyert például olyan pereket, melyekben a vállalati kollektív szerződés be nem tartásáról, ünnepi jutalékok ki nem fizetéséről volt szó, sikerült elérni az elmaradt összegek behajtását és kifizetését, előfordult, hogy szakszervezeti tagot jogtalanul bírságoltak meg, és a törvényszék neki adott igazat. A munkaügyi pereket eleve a megyei törvényszék tárgyalja, fellebbezni Brassóban a táblabíróságon lehet.
Munkáltatói kifogások
A munkaadók persze sok fogáshoz és érvhez folyamodnak, hogy az asszimetrikus helyzetet, sajnálatos vadkeleti állapotainkat, helyzeti fölényüket fenntartsák.
— Igyekeztek kibúvókat találni. Kitalálták, hogy a kért juttatás helyett ők szabadnapot adtak, esetleg ajándékjegyet, másutt ebédjegyet — márpedig a törvény kimondja, hogy azokat milyen céllal és mikor nyújthatják, tehát juttatás helyett semmiképpen sem. Ki is harcoltuk a törvényszéken jogainkat.
Jó tudni: a jogtanácsos ezért külön honoráriumot nem kap, a fizetéséért teszi, szolgálati kötelességként, melynek feltétele, hogy akit képvisel, szakszervezeti tag legyen. A bíróság különben első lépésként éppen ezt ellenőrzi a dossziéban: írásos tanúsítvány a védenc tagi mivoltáról.
Mindamellett nem volt diadalmenet a jogtanácsos eddigi pályája, ,,vannak perek, amiket nehéz megnyerni. Mindenekelőtt a köztisztviselői juttatások körül sok a zavar, a törvény előírja, de nem tartják be. Országosan nem egységes a helyzet. Egyes bíróságok elfogadják azt, amit mások elutasítanak." Magyarázza, hogy jogi viszonyaink kiforratlanságára jellemző: a precedens nálunk — eltérően például az Egyesült Államok jogi gyakorlatától — nem jogforrás. Van, ahol számít, van, ahol nem. ,,A közintézményekben kétféle munkavállaló van: közalkalmazott és köztisztviselő. Az utóbbit kinevezik, az előbbinek egyéni szerződése van (personal contractual si personal public). Más-más bírói tanács jogosult ítélkezni fölöttük, s azok nemegyszer eltérően ítélik meg az ügyeket. Visszás helyzet, mert az illetők gyakran egyforma munkát végeznek. A köztisztviselői státus (funcţionar public) szigorúbban szabályozott, többletjogokkal jár, de többletmegszorítások árán. A megyében például sikerült kielégíteni a köztisztviselők és állatorvosok ebédjegyigényét ezúton, a közalkalmazottaké máig késik, noha léteznek megyék, ahol azok is megkapják. Sikerült polgármesteri hivatalok méltatlanul alulfizetett alkalmazottainak bérén is javítani, számukra ünnepekre járó ajándékpénzt is folyósítanak néhol.
No de nem ezek a kategóriák a leginkább segélyre szorulók.
Varrónők
Szakmailag a legvédtelenebb csoport Háromszéken egyúttal a legszámosabb is, nincs mit szépíteni a helyzeten: a nadrággyárak varrónői. Becslésem szerint több ezer asszonyról és lányról, szinte ugyanannyi családról, tehát végső soron emberek tízezrei jövedelméről van szó. Láttuk az előzőekben, az alkalmazottak mindössze egynegyede szervezett munkás a megyében! Ami a tizenvalahány, nadrág-előállításra szakosodott készruhagyárat illeti, ezek, úgy lehet, felruházzák olcsó és minőségi konfekcióáruval a gazdag Nyugatot, de munkásnőik nagy árat fizetnek ezért. E magáncégek ,,felségterületére" ugyanis a szakszervezetek mind ez ideig be sem tehették a lábukat. Mi több, közéletünkben is jóformán tabunak számító témáról van szó. Bong Vilmos keményen fogalmaz:
— Megpróbálni megpróbáltuk, de mindenütt az emberek gyávaságába ütköztünk, és abba, hogy meg vannak félemlítve.
Ez bizony két kérdés, és bár összefüggenek, külön is szemügyre veendők. Aki nem mer lépni, magáról is bizonyítványt állít ki — de a gáncsoló és elbotlasztó felsőbbség eszköztárára, módszereire mi sem vall jobban rá, mint a következmények. Esetünkben a teljes bénaság a szakmai érdekvédelem terén, a meztelen üzleti szempontok ellensúlyának kóros hiánya.
— Kevés lévén a munkahely Székelyföldön, mindenki nagyon félti állását, és elvárná, hogy inkább a szomszéd lépjen, őt meg hagyják békén, meghúzódik a névtelen tömegben. Két-három éve és a tavaly is volt próbálkozás rá mind a megyeszékhelyen, mind Kézdiszéken. Megkíséreltük a Seciuanában is újraéleszteni a szakszervezetet, valamikor ugyanis volt, és kollektív szerződést biztosított a dolgozóknak. Nyugdíjazták az elnököt, és nem vállalta senki, egyetlen embert sem kaptunk, aki a helyére állt volna. Ugyanúgy különben a kézdivásárhelyi önkormányzatban. Biztosra veszem, hogy gyengébbek is a bérek emiatt, nem kapják azokat a pótlékokat, melyekben másutt részesülnek.
Bong Vilmos azt állítja, más szakszervezetbe sem iratkoznak be, holott az is felléphetne érdekükben. Hogy terrorhangulat uralkodna a nadrággyárakban? A riporteri felvetésre azt feleli, ezt nem állítaná, de:
— Nadrággyári dolgozók félszájjal elmondták nekem, kikötve, nehogy nevüket valahol megemlítsem, hogy náluk ki volt mondva: ha valaki beáll egy szakszervezetbe, vagy netán kezdeményezi annak létrehozását, búcsút mondhat a munkahelyének, és majd vigyáznak arra, nehogy valahol a megyében munkahelyet kapjon.
Nevet nem akar mondani, de volt példa rá, hogy szervezetalapítással kísérletező ,,repült".
— Márpedig a megyében ebben az iparágban dolgozik a legtöbb ember. A gépipar meghalt, az elektrotechnika hasonlóképpen, és az építőiparban biztosan nem dolgoznak annyian, mint a konfekcióiparban.
— Ezek kiszolgáltatottsága tehát teljes. Nyilván rengeteg családé is, mert sok helyt az asszonyok a második keresők.
— Felső-Háromszéken többnyire első keresők a családokban, nem lévén férfimunkahely, a nők tartják el a családokat.
A legnagyobb baj. Naponta fordul a mentő
A szakszervezeti vezető szerint azonban a nadrággyárakban és sok más helyen nem is az alacsony bérszint a legaggasztóbb, hanem a nem kielégítő munkakörülmények és az azzal járó pszichikai, valamint fizikai megterhelés.
— Rövid távon nem észlelhető hatásuk. De az az ember, aki naponta ugyanazt a három mozdulatot végzi éveken keresztül sorozatban, hihetetlen gyorsasággal, ha fiatal, 20—25 éves, még nem érzékeli ennek következményeit, de később ezek számottevően kihatnak majd az egészségére.
Mi lenne a teendő?
— A munkairamon valószínűleg nem lehetne nagyot változtatni, bár valamennyit igen, a munkakörülményeken viszont javítani kellene. Egy példát említek: létezik nadrággyár, ahol nyáron naponta háromszor fordul a mentő, mert rosszul lesznek a nagy melegben, s attól, hogy a levegőben terjednek a szövetpöszlék. No de addig is, amíg a munkakörülményeken javítanak, el kellene érni, hogy valamilyen formában pótlékot fizessenek az egészséget károsító feltételekért. Ez régebben is így volt, emlékezhetünk, az öntödék munkásai annyit kaptak, mint a vállalatigazgató, s aki azt vállalta, tudta, mit miért tesz. Most minimálbér közeli jövedelemért a legnagyobb kockázatot is vállalni kényszerülnek.
A szakszervezeti vezér különben úgy tudja, országosan a könnyűiparban és a kereskedelemben a legrosszabb a szervezettség, említi a szentgyörgyi szupermarketet, ahol százak dolgoznak, de bizony minden szakmai védelem nélkül. Az emberek félnek a kirúgástól, a megnyert perek esetén sincs garancia arra, hogy nem lesz részük meghurcolásban. Mégis lépni kellene, a sajtónak kutya kötelessége melléjük állni. Nadrággyáraink persze felrepítették a továbbtelepedés rémhírét is nemegyszer, de akkor is elfogadhatatlan, hogy a munkásnők kiuzsorázása legyen az ára ittmaradásuknak, vétek, hogy haszonkulcsuk a munkásnők alacsony bére folytán magas. Bong feltételezi, és nem lehet nem egyetérteni vele, hogy ,,ezekben a vállalatokban a menedzselés nem úgy működik, hogy mindent az igazgató csinál. Ott vannak a rangsorban utána következők, közülük egyesek megbízatása az lehet, hogy a szervezkedni akarókat figyeljék, és ellehetetlenítsék. Ők a hajcsárok, én így nevezem őket, és nem hiába, hogy ezeket igen jól megfizetik."
Ehhez csak annyit tehetek hozzá: a nyilvánosságnak kötelessége fellépni ezen állapotok felszámolásáért.
