Plugor Sándor: Ördögűzés
Egy vallomással kell kezdenem, idáig azt hittem, ismerem és jól ismerem Plugor Sándor műveit, a fontosabbakat legalábbis.
Ez a hitem már a két nagy — a grafikáiból a sepsiszentgyörgyi képtárban és a festményeiből az árkosi Istálló Galériában megtekinthető —, bátran átfogónak, tejességre törekvőnek nevezhető életmű-kiállítás előtt, 2007 novemberében megdőlni látszott, amikor özvegye és műveinek őrzője karikatúráiból, skicceiből, tollrajzaiból állított ki. Rájöttem, ezek a zseniális és játékos, sokszor szarkazmusról árulkodó rajzok az Életmű szerves részei.
Ilyen szempontból az a kiállítás e két retrospektív tárlat előhangjának tekinthető.
Ebben a hármas-képben — karikatúra, grafika, festmény — mint monumentális tükörben látható, mit is hagyott ránk a vonal virtuózának, akrobatájának, varázslójának is nevezett Mester, akiről (példázva a hazai képzőművészeti kritika és elméleti írás mizériáját) még ma sincsen monográfia, pedig már a néhány éve megjelentetett, gyönyörű kiállítású emlékkönyvben újraközölt, Róla szóló írások, tanulmányok és interjúk, önvallomások is bizonyítják, hogy az alapozás megtörtént.
És most ez a két hatalmas tárlat remélhetőleg kihívja a művészettörténészeket is, tálcán kínálja ugyanis önmagát a hihetetlenül szerteágazó életmű, elemzésre, értelmezésre, tanulságai újragondolására.
S figyelembe kell majd venni PöSő nem túl nagyszámú, de nagyon fontos, művei értelmezéséhez kulcsot nyújtó önvallomását, ars poeticáját is.
Amerikából hazatérve, 1984-ben Szőcs Istvánnak beszél egy, az Utunkban megjelenő interjúban (s ezt is illik hangsúlyozni, hiszen a lap fontos szerepet töltött be PöSő alakuló művészetében, fiatal korától számtalan illusztrációját közölték!) a mai világ és a művészet kapcsolatáról. Szőcsöt is izgathatták Plugor felismerései, mert néhány esztendővel később egy miniesszéjében — Van-e a művészetnek ábécéje? — felidézve beszélgetésüket leírja: ,,teljesen új képzőművészeti nevelést kellene kidolgozni, néz rám biztatóan... amit Kodály Zoltán kidolgozott a zenei nevelésben, azt meg kellene valósítani a rajzoktatásban is. Vagyis, kérdem, vagyis…? Megkeresni a népművészet, népművészetünk szemléleti alapelemeit, alapformáit. S megtanítani mindenkit, hogy azokon keresztül fejezze ki magát. Nem a valóság esetleges arcát rögzíteni. Teljesen felesleges, hogy a művészet visszaláttassa a konkrét valóságot. Úgy kell megtanulnunk ábrázolni a dolgokat, hogy az ábrázolásban benne legyen a mi korunk egész komplexitása és a mi ízlésünk jellegzetességei."
Hogy mindebből mit és hogyan valósított meg nagy műveiben PöSő, nos, ennek megválaszolása lehetne az emlegetett monográfia legfontosabb feladata.
A grafikai tárlat is, a festményeiből nyíló kiállítás is megmutatja, hogyan is kezdődött a vonal virtuózának kalandja az ábrázolandó világgal. Most nem a nagy, sokkoló hatású művek — az Illyés Gyula Dupla vagy semmijéhez s bizonyos verseihez készített grafikák, nem az Ady eltévedt lovasát zseniálisan megidéző rajz, nem Sütő Csillag a máglyán című drámájához készített illusztrációk, nem a periódusonként visszatérő önarcképek, nem a Márton Áron-album mélyen átélt és láttató erejű Jézus-ábrázolásai, de nem is a Szilágyi Domokos Öregek könyvéhez készített arcok szenvedéstörténete felől közelíthetjük meg PöSő művészetét, láthatjuk az elbűvölő kezdeteket is.
Első, a hatvanas évek elejétől, indulásától készülő rajzain is megfigyelhető valami elementáris, bűbájos rajzkészség. És humora is, ami az akkortájt, a hatvanas években készülő kisméretű festményein is uralg. Ezeknek a festményeknek legnagyobb részét nem ismertem, mutatják, hogy Plugor későbbi kobalték és sötét tónusú önarcképeinek és mániákusan ismétlődő, frenetikus hatású lóábrázolásainak igenis megvoltak a maguk igen-igen figyelemreméltó előzményei.
Egyébként a kezdeti derűs humort — ha kronologikus rendben, elkészülésük időrendjében nézzük a szaporodó grafikákat és a ritkuló festményeket — felváltja a tragikus világérzékelés, de a megváltó humor, a hit az emberben, akármilyen arcát is mutatja, végig átsugárzik a nagy, tragikus kompozíciókon is. Nyilván természetesnek, sőt, törvényszerűnek tűnik, hogy az önfeledt, néhány vonallal odavetett skiccszerű rajzokat nagyobb igényű, összetettebb kompozíciók váltják fel.
Ilyen értelemben is fontos állomása Plugor pályájának a szentgyörgyi színház és a műsorfüzetek, amelyeket zseniálisan alkotott meg, és a nagy művekkel szembesülve átalakította egész emberábrázolását, de úgy, hogy ama gyermeki önfeledtség, ahogyan első rajzain és festményein a világra csodálkozik, s amely ma is egészen egyszerűen elbűvöli nézőjét, valahogyan megmaradt. Meg tudta őrizni magában az egykori naiv és csodákra szomjúzó kisgyereket vagy a fiatal kamasz művészt, akinek tanára, Nagy Pál (pedagógusi erudíciójának nagyon sokat köszönhet!) kezébe adja József Attila verseit, s a költő sorsában PöSő megrendülten ismer magára, hiszen még esendő életrajzi adalékaik is döbbenetesen megegyeznek, az ő édesanyja is így hordta haza, kis láboskában, vacsoráját. Vallja meg érett férfikorában egy interjúban, akkor már álmai, szülei családtörténete, a régi Kökös is egyre intenzívebben foglalkoztatja, utolsó interjúiban is sokat beszél erről, mutatva, hogy mennyire nyitott kapukat döngetett barátja, Szilágyi Domokos, amikor a hetvenes évek közepén, néhány kökösi öregasszonyát és öregemberét viszontlátva a rajzlapokon, elhatározta, hogy ketten csinálják meg az Öregek könyvét. Ami a költő tragikus halála előtt el is készült, gyönyörű könyv lett, s számtalan rajza viszontlátható a kiállításon is.
Egy öregkori beszélgetésében, amikor az irodalmi művekhez fűződő kapcsolatáról faggatják, tépelődve fejtegeti, ne értsék félre, nem lenézi ő az illusztrációt mint műfajt (a múlt századvég egyik legjelentékenyebb illusztrátoráról blaszfémia lett volna ilyent állítani!), de arra törekedett, hogy felülemelkedjék az illusztráción, hogy a műre rímelő öntörvényű kompozíciókat hozzon létre.
A tárlat számtalan felejthetetlen és megrendítő alkotása mutatja, ez végül is sikerült.
Igen, nagyon sok minden sikerült Neki, s remélhetőleg a Róla régóta esedékes monográfia is elkészül egyszer, hiszen ez a kettős tárlat is bizonyítja: Műve élő, eleven kihívás. Szabó Dezsőt parafrazálva: a jövő felé haladók nem kerülhetik ki…
Ui. Sok mindenről kellene, lehetne beszélni még, s remélhetőleg fogunk is beszélni, mindezt elmondjuk még teljesebben is...
