Nagy élmény volt a Kovásznán, majd Kézdivásárhelyen is megtartott idei anyanyelvi vetélkedő a résztvevők számára, a megjelent huszonvalahány csapat csak hálás lehet a kezdeményezőknek és szervezőknek az áldozatos munkáért, a befektetett szellemi energiáért, a serkentő versenyhangulatért.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége két legyet ütött egy csapásra, amikor versenyjátékban oldotta fel azt a viszonyaink között komolyabbnál is komolyabb feladatot, hogy a kisebbségi sorsba jutott anyanyelv tudatos művelésére már általános iskolás és kamaszkorban felkészítse a diákokat. A minden dicséretet megérdemlő, bensőséges hangulatú versengés során felfigyeltünk arra, hogy ezúttal új iskola is benevezett csapatával a hagyományosan résztvevők közé, a gyimesbükki líceumról van szó, mely ráadásul nem is szerepelt rosszul.
Persze, az újak megjelenése azért tűnt fel, mert némileg beszűkült az a kör, amely részt vesz a vetélkedőn, és ezt nem ártana szóvá tenni. A mi kisebbségi körülményeink között ugyanis megnő a hasonló alkalmak tétje — és ezt mintha nem érzékelnék azok az iskolák, melyek számára a vetélkedő nem is létezik. A szervezők egyértelműen a tanári hozzáállásnak tulajdonítják nagynevű erdélyi középiskolák, sajnos, hagyományos távolmaradását. Nem ők mondták — nekik a munka így is elég —, én teszem hozzá, hogy Erdélyben olyan számottevő, ötven körüli iskolát, tagozatot felölelő középiskolai hálózattal rendelkezünk, melyet például pontosan egy ilyen rendezvény lenne képes összefogni. Létezik ugyan klasszikus magyar tantárgyverseny is, annak statisztikáját nem ismerem, de kihagyott lehetőségnél nem tudom másnak nevezni azt, hogy egy speciális, gondjaink kezelésére ennyire alkalmas, testhezálló rendezvényről hiányoznak a nagyváradiak, a kolozsváriak, a Maros és Szatmár megyeiek, s mennyire fontos lenne, hogy eljöjjenek a szórványban küszködő, kapcsolatok híján könnyebben elsorvadó tagozataink, középiskoláink Aradról, Déváról, Enyedről, Kőhalomból, Segesvárról, Szilágysomlyóról, Bánffyhunyadról, Tordáról stb., de a magukat, úgy látszik, másodrendű intézménynek tartók is a tömbvidékekről, például Szovátáról. A székelyföldi résztvevőkkel élmény lenne érintkeznie a határ mente iskolásának, élmény lenne a közös kirándulás és a tudáspróba megélése Belső-Erdély mostohább sorsú tanintézeteinek is.
S múlik mindez a tanári hozzáálláson?! Ne szalasszunk el minden alkalmat, ne legyünk ennyire közömbösek! Elvégre iskoláink létjoga maga is külön kultúránk és nyelvünk fennmaradásából fakad.
