A történet egyszerű: az 55 négyzetméteres, kis kerttel rendelkező épület eladásáról 2006 őszén egyezett meg egy családdal, akkor papíron is leszögezték, hogy az ingatlan 600 millió régi (60 000 új) lejért cserél gazdát. Ennek negyedét, 150 milliót (15 000 lejt) rögtön ki is fizették, a többit ötszáz vagy ezer új lejes részletekben kellett volna törleszteni. A végleges adásvételi szerződésben azonban csak az összeg első negyede szerepelt teljes értékként, azaz a Daczó utcai ház hivatalosan 15 000 lejért került át mások tulajdonába. Ezt a szerződés aláírásakor Deák Annamária nem ellenőrizte — az utóbbi időben feledékenyebb, ráadásul erős gyógyszereket kell szednie —, és külön nem hívták fel rá a figyelmét, noha az eredeti, 60 000 lejes megegyezés román fordítását ugyanazon a napon, ugyanott hitelesítették. Tanú csak a vevők részéről volt: a házaspár lánya és veje; az eladó egyetlen élő rokona Tusnádfürdőn lakó húga. Eleinte nem is gyanakodott, mert két ötezer lejes részletet még elküldtek neki; később szembesült azzal a helyzettel, hogy semmi követelnivalója nincs, sőt, örülhet annak, hogy az életfogytiglani haszonélvezeti jogát szentesíti a szerződés. Ekkor ügyvédhez fordult, és végrehajtóval próbálta bevasaltatni az elmaradt pénzt, de nem járt sikerrel; végül az ügyészségen is panaszt tett, de ott hét hónap alatt sem értek rá kivizsgálni az ügyét, noha meg is sürgette, előrehaladott korára hivatkozva. — Azt várják, hogy meghaljak — mondta —, de még élek, és koldulni sem fogok, van nekem, miből élni. Öt nyelvet beszélek, még mindig hívnak fordítani az ismerősök. Csak azt sajnálom, hogy így átvertek, pedig még segítettem is rajtuk, amikor gyógykezelésre mentek. Legyen az esetem tanulság a hozzám hasonló öregeknek, hogy egyedül semmit ne csináljanak, mert csúnyán megjárhatják.