Furcsa idegen érkezett Buda várába. Hosszú, hegyes süveg ült a fürtjein, sarkát verte a piros köpönyegje, teli volt az a köpönyeg varrva mindenféle ákombákommal.
Megbámulták a népek, akár a maskurát, amint végighaladt a Buda vári piacon. Ment egyenest a királyi palotába. Ott az udvari tiszteknek elmondta, hogy ő messzi idegenből jön a királyhoz, azt hallotta, hogy a magyarok királya kedveli a művészeket. Ő pedig, azt mondja, olyan nagy művész, hogy nincs a kerek földön senki, aki utolérhetné őt az ő művészetében.
Bevezették Mátyás király elé, mikor ebédelt, mert csak ebédidő alatt ért rá a király a művészekben gyönyörködni.
— Hát mit tudsz te, nagy művész, halljuk.
— Én, felséges király, egy szakajtó borsót úgy áthajigálok egy kulcslyukon, hogy abból egyetlenegy szem se fog leesni a kulcslyuk előtt, s nem fog a lyukba belészorulni.
— Lássuk a csudát — azt mondta Mátyás —, hozzatok fel egy szakajtó borsót.
Behozták az inasok a borsót, a művész elkezdte a király előtt a borsót hajigálni, csakugyan mind, egytől egyig áthajigálta a borsószemeket a kulcslyukon.
Mikor az egész szakajtó borsót áthajigálta, térdet, fejet hajtott a király előtt, azután dicső képpel nézett széjjel, várta a méltó jutalmat.
— Nagy művész vagy, valóban — szólalt meg a király kegyesen —, az ilyen nagy művésznek sok borsóra lehet szüksége.
És odafordult az ajtóban várakozó inasokhoz:
— Adjatok, fiúk, tizenkét zsák borsót a művésznek, ne legyen híjával a borsónak, ha hajigálni akarja.
Így fizette ki Mátyás király a borsóhajigáló komédiást, aki oly szertelen büszke volt a haszontalan tudományára.