Május végén olyan rendezvényhullám vonult végig Háromszéken, hogy az érdeklődők sokasága csak kapkodta a fejét, melyiket részesítse előnyben a nagy választékból.
A Rétyi Nyírben szervezett nagyszabású környezetvédelmi konferenciáról rohantunk az Óriáspince-tetőre, amelynek tömegvonzó varázsát a metszően hideg szél sem tudta elfújni. Engem külön megtiszteltetés is ért: a kézdivásárhelyi — kantai — Erdészeti Műszaki Középiskola öt évfolyama együttesen szervezett a maga nemében páratlan Nagy Erdésztalálkozót, amelyen az 1951—1955 között végzett öt évfolyam még élő tagjai és hozzátartozóik vettek részt. 1945—1948 között magam is a kantai Nagy Mózes Gimnázium padjait koptattam, s az iskolák államosítása évében (1948) mondhatni — mint annyi felső-háromszéki diáktársam — szinte automatikusan iratkoztunk át a római katolikus gimnáziumból az erdészeti műszaki középiskolába, hisz szülőföldünkhöz ez a tanoda volt a legközelebb. Számításunkba azért valami hiba csúszott, mert közben az akkor gerjesztett osztályharc jegyében szüleim kuláklistára kerültek, s engem, hogy finoman fogalmazzak, mint kulákfattyút eltanácsoltak a zöld parolis szakma környékéről.
Egykori gimnáziumi és erdészeti iskolai osztálytársaim figyelmességére jellemző, hogy számomra ezeket az éveket is ,,jóváírták", és újra befogadtak maguk közé, sőt, még Tiszteletbeli erdész címet s ezzel járó díszoklevelet is adományoztak, mivel egykoron az erdőművelési technikusi diplomát nem szerezhettem meg.
Ebben az érzelmi pakliban annak az elismerése is benne volt, hogy az eltelt hat évtized alatt, bár nem lehettem hivatásos „erdőkerülő", mindig is az erdők bűvöletének vonzásában éltem és cselekedtem, amit az írásbelizéssel el lehet érni.
A személyes megilletődésen túl a kézdivásárhelyi Nagy Erdésztalálkozón fel kellett figyelnem arra a szinte páratlan összefogásra, amely fél évszázad múltán is jellemzi ezt a közösséget. Dr. Szőcs Géza és felesége, Piroska rendezésében jó hangulatú, a 70-en felüli életkor bajait meghazudtoló frissességű összejövetel kerekedett. A szervezők — minden évfolyamnak megvolt a maga felelőse — tulajdonképpen most rehabilitálták a nagy múltú iskola történetéből azt az öt évet, amelyet eddig ilyen-olyan okok miatt egyszerűen kifelejtettek az intézmény történetéből, holott a diákok és a tanári kar zöme a megszüntetett kantai római katolikus gimnázium ,,személyzetéből" került ki, valójában megmaradt Felső-Háromszék szellemi központjának.
Ugyancsak a ,,rendezőknek" köszönhetően rácsodálkozhattunk azokra a számoszlopokra, amelyek az Erdészeti Műszaki Középiskola öt évfolyamának sorsát, létszámának alakulását szemléltették. 1951-ben negyvenhárman érettségiztek, közülük huszonhárman már az elíziumi tájakon folytatják az erdőművelést, de a mostani találkozón az élők ötvenöt százaléka volt jelen. 1952-ben ötvenketten végeztek, húsz halottjuk van, 1953-ban negyvenöten szereztek erdésztechnikusi oklevelet, közülük huszonnyolcan élnek, az 1954-es évjárat élő tagjai (21) 71,42 százalékban voltak jelen a találkozón, és végül 1955 negyvenkettes létszámából — tíz halottjuk van — tizenheten voltak jelen a kantai gimnázium udvarán.
Öt évfolyam 207 erdészdiplomásából 133-an élnek, az idei nagy találkozón 72-en, az élők 50,34 százaléka vett részt.
A számadatok mögé tessék odaképzelni azt a hatalmas, gyakran a természeti környezet gyökeres átalakításával járó munkát, amelyet — főleg Székelyföld térségében — ez az erdészgeneráció elvégzett. És a hatalmas és kényszerű erdőirtások, a nagy volumenű kitermelések mellett vegyük észre, hogy ugyanezeknek az embereknek a keze nyomán születtek a csemetekertek, faiskolák ezrei, ők végeztették el a hatalmas erdőtelepítéseket, amelyek most 40—50 éves korban a térség erdőkincsét képezik. Ennél már csak az értékesebb kincs, hogy ezekben a társadalomban még mindig jelentős arányban jelen levő emberekben olyan összetartozás-tudat él, mely minta lehetne fiatalabb generációk számára is. Volt, aki a határokon túlról érkezett haza a találkozóra, és nekem mint tiszteletbeli erdésznek-újságírónak alkalmam volt rácsodálkozni arra is, hogy ez az internet világától messzire élő generáció mekkora figyelemmel követi szülőföldje papíralapú sajtóját, és nem kis meglepetésemre találkoztam olyan, tőlünk száz meg száz kilométerekre élő egykori erdésznövendékekkel, akik lapunk rendszeres olvasói, rokonaik vagy barátaik összegyűjtik a heti lapszámokat, és postázzák számukra.
Ezúttal is köszönjük hűségüket. És dr. Szőcs Géza ,,főrendezőnek" azt, hogy A lélek hangja című publicisztikakötetének bővített magánkiadásával a híres-neves iskola rég- és közelmúltját a nagyszabású rendezvénytől távol maradók és az utókor számára is elérhetővé tette.
