— Hát akkor mit játsszunk? ― kérdezte a kislány elszontyolodva.

A kisfiú körülnézett. Fölöttük, az erkélyen kedves, öreg bácsi ült, pipázott, és újságot olvasott. A szomszéd erkélyen egy néni ült, homlokát ráncolta, és a legyeket hajtotta magáról.

A kisfiú intett a kislánynak, hogy hajoljon közelebb.

— Tudod mit? ― súgta titokzatosan. ― Beszéljünk brif-braful!

— Én nem tudok birif... Hogy is mondtad? ― pityeredett el a kislány.

— Dehogyisnem. Úgy kell beszélni, hogy senki más egy kukkot se értsen belőle.

— A bácsi sem?

— Ő sem.

— A néni sem?

— Ő sem.

— Hát kezdd el.

— Jó. Brif-braf-bruf!

A kislánynak felcsillant a szeme. Ő is rávágta:

— Braf-bref-brüf-bröf! És mert a kislányok szeretnek sokat beszélni, hozzátette:

— Birif-beref baraf-buruf!

Ezen aztán olyat, de olyat kacagtak, hogy a könnyük is kicsordult belé.

— Milyen ostoba kölykök ― mondta bosszúsan a néni, aki a legyeket hajtotta magáról.

— No nem éppen ― mondta a kedves, öreg bácsi, és összehajtotta az újságot.

— Maga talán értette, hogy mit beszélnek?

— De még mennyire. A kisfiú azt mondta: de szépen süt a nap! A kislány azt felelte: nagyon szépen süt. És hozzátette: holnap még szebb időnk lesz.

A néni felhúzta az orrát, de nem szólt semmit, mert a gyerekek újra beszélgetni kezdtek.

— Maracki, barabacki, pippirimacki! ― rikkantotta a kislány.

— Brif-braf-bruf! ― vágta rá a kisfiú, s újra kacagtak, kacagtak, hogy a könnyük is potyogott.

A néni éppen egy legyet akart agyonütni a karján, de elhibázta.

— Nekem ne mondja, hogy egy szót is értett az egészből! ― szólt oda mérgesen az öreg bácsinak.

— De bizony minden szót értettem ― felelte szelíden az öreg bácsi. ― A kislány azt mondta: milyen jó is nekünk itt, ebben a kertben. És a kisfiú azt felelte: szép a világ!

A néni legyintett.

— És maga szerint szép ez a világ?

— Brif-braf-bruf! ― felelte a kedves, öreg bácsi.