Bő másfél hónappal ezelőtt két sepsiszentgyörgyi, Tulit Zsombor és Ruszuly Éva nagy kalandba vágott bele, elutazott a Himalája lábához, és a Cho Oyu meghódítását tűzte ki célul.
Sajnos, tervük nem valósult meg, ennek ellenére az átéltek mindkettejük számára életre szóló élmények maradnak. Az expedíció egyik legnehezebb pillanata az volt, amikor leestem a falról. Akkor meg akartam halni, vagy haza akartam jönni. Másik pedig, amikor meg kellett forduljak, az elég nehéz döntés volt ― állítja Tulit Zsombor. Hála a jó Istennek, volt bennem annyi lelkierő, hogy lemondjak a csúcsról, és a biztonságom kerüljön az első helyre. Megfordultam, óvatosan lejöttem, visszamentem a sátorba ― folytatta a hegymászó. A Cho Oyu-hegycsúcs a Himalájában a Mount Everesttől 20 km-re nyugatra található, és tengerszint feletti magassága 8201 m, mellyel a hatodik legmagasabb a világon. Nevének jelentése tibeti nyelven: türkiz istennő.
Hegymászóink tavaly már kétszer is próbálkoztak kijutni Tibetbe, először április-májusban, majd ősszel is még egyszer, de a kínai kormány egyszerűen nem adott engedélyt nekik. Harmadik az Isten igaza ― tartja a mondás, és így is történt. Zsombor és Éva megkapták az engedélyt, amit a felszerelés beszerzése és az anyagiak teljes összeverbuválása követett. Tulit Zsombor az idén már túl volt egy nagy próbatételen, hiszen az év elején meghódította az Antarktisz legmagasabb pontját, Ruszuly Éva viszont semmilyen magashegyi tapasztalat nélkül vágott neki a Cho Oyu-nak. Ő remek példa arra, hogy ha akar valamit az ember, akkor azt meg is tudja valósítani, mindehhez rengeteg kitartás és munka kell. De inkább hagyjuk, hogy hőseink meséljenek kalandjaikról.
― A fárasztó repülőút után teljesen újszerűnek tűnt az, hogy ott találtuk magunkat Katmanduban (Nepál fővárosa, 1300 m) ― éli újra első élményeit Zsombor. Itt találkoztunk a többi útitársunkkal, majd következett a barátkozás, hiszen tudtuk, hogy az elkövetkező hetekben csak egymásra számíthatunk. Innen egy autóbusszal mentünk tovább. Az első akadály a tibeti―nepáli, de inkább kínai―nepáli határátkelő volt, ami európai ember számára elképzelhetetlen. Másfél órás várakozás után engedtek tovább a nepáliak, majd átkeltünk a Barátság hídján. A Barátság hídja egy elég gúnyos megnevezés, hiszen ha az ember megfigyeli a tibetieket és a kínaiakat, akkor rájön, hogy minden van közöttük, csak barátság nincs. Innen Zhangmu (2500 m) következett, ami egy határ menti település. Zhangmuból Nyalam (3570 m) felé vettük az irányt. Két óra alatt ott is voltunk, s már érződött, hogy magasabban vagyunk. Itt mindig fontos volt a tisztálkodás, sanitizergéllel kentük magunkat, mivel víz nem volt. Az éttermekből próbáltunk ásványvizet venni, és azt inni folyamatosan. A következő állomás Tingri (4300 m). Ott egy nagy udvarban laktunk, és amikor Évike elkiáltotta, hogy a 105-ös szoba a miénk, akkor nekem egyből a szentgyörgyi 105-ös tömbház kattant be. Innen a kínai alaptábor (4900 m) felé mentünk. Ott ismerkedtünk meg az összekötő tisztünkkel. Ő volt a kapcsolat a kínai kormány, a kínai hegymászószövetség és az expedíció között. Utunk az intermedier ― köztes ― alaptábor (5360 m) felé folytatódott, majd következett az előretolt alaptábor (5700 m). Mi előretolt alaptábornak hívtuk ezt a helyet, de végül számunkra ez volt a tulajdonképpeni alaptáborunk. Az ember csak akkor ereszkedett lennebb, ha valami egészségügyi problémája volt. Ez volt az a magasság, ahol eleget lehetett pihenni, enni és regenerálódni. Pár nap után, kimozdulva a kényelemből, elindultunk az egyes tábor (6400 m) felé. Menet közben azonban úgy döntöttünk, hogy beiktatunk egy féltábort (6100 m), ahonnan túrázgattunk majd az egyes tábor felé, és csak másnap mentünk fel 6400 méterre. Mind a ketten jól éreztük magunkat. Miután visszatértünk az alaptáborba, pár nap szünet után újra nekilendültünk az egyes tábornak, de azzal a céllal, hogy elérjük a kettes tábort (7200 m) is. Számomra ez volt az út legmélyebb pontja. A leírásoktól eltérően nem egy rövid jégfalat kellett megmászni, hanem volt három-négy közepesen hosszú és egy irdatlanul hosszú. Ezek meredeksége néha 60―75 fok között változott, így komoly megpróbáltatást jelentett számunkra előrehaladni a 25 kg-os hátizsákokkal. Nagyon későn indultunk el az egyes táborból, s úgy tudtuk, hogy olyan 6―7 óra út áll előttünk. Ezzel ellentétben több mint tíz óra után értünk fel, az egyik jégfalon én visszaestem a kötélbe. Ott volt a fixkötél, így nem estem sokat, de az ember elveszíti az önbizalmát. Nagyon fáradtak voltunk, amikor visszaestem, s azt mondtam Évikének, hogy haza akarok menni, vagy meg akarok halni... Teljesen kimerülve lógtam a kötélen, még a saját mászógépemet sem értem el. Később minden rendbe jött, a kettes táborból egy serpa elénk jött, és hárman haladtunk tovább. Két napot töltöttünk itt, majd leereszkedtünk az egyesbe, és onnan vissza az alaptáborba. Terveink között szerepelt az is, hogy egyszer felmegyünk a hármas táborba (7600 m), és csak ezután vágunk bele a csúcstámadásba. Kétnapos pihenés után azonban lemondtunk erről, mert az időjárás kezdett rosszra fordulni. Elindítottuk a csúcstámadást: egyes tábor, kettes tábor, s amikor folytattuk volna tovább utunkat, beütött az igazi rossz idő. Már a harmadik éjszakát töltöttük volna a kettes táborban, amikor a vihar annyira csendesedett, hogy tovább indulhattunk a hármas tábor felé. Addig Évikével együtt haladtunk, de az ő kérésére, hogy mindenki menjen a saját ritmusában, elváltunk, és már csak a hármasban találkoztunk. Éjjel kettőre értem föl a táborba. Évike svájci társával hajnali ötre érkezett meg, nem voltak valami fényes állapotban. Megpróbáltam életet lehelni mindkettejükbe, és ezért lekéstem az aznapi csúcstámadást, mivel a többiek időközben elindultak, hármuk közül kettőnek sikerült a csúcsot megmászni. Én abban reménykedtem, hogy még lesz egy jóidő-ablak, amikor két amerikai és egy spanyol társammal megpróbálhatjuk a csúcstámadást. A rossz idő miatt időközben a többiek meggondolták magukat, és egyedül maradtam, de így is nekivágtam. 7900 méterről kellett megfordulnom. Az a pár óra mászás elég volt ahhoz, hogy eldöntsem, nagy hülyeségre vállalkoztam. Rájöttem, nem annyira fontos az nekem, hogy feljussak a csúcsra, mivel tombolt a hóvihar, s csak helyenként volt fixkötél. Okos voltam, megfordultam, élek... Hála a jó Istennek, volt bennem annyi lelkierő, hogy lemondjak a csúcsról, és a biztonságom kerüljön az első helyre. Megfordultam, óvatosan lejöttem, visszamentem a sátorba, és még megegyeztünk egy harmadik csúcstámadásban. Reggelre azonban olyan hóvihar volt, örvendtünk annak, hogy össze tudtuk szedni a sátrainkat, és lefelé vettük az irányt. A sűrű ködben messze elkerültük a második tábort. Amikor megérkeztünk, egy teljesen széttépett sátrat találtunk, így gyorsan befeküdtünk egy üresen állóba, és abban töltöttük az éjszakát. Reggel sikerült vizet olvasztani, s lassan kezdett visszatérni az élet belénk. Nem éreztük az idő szorítását, hisz mindegy volt számunkra, hogy mikor megyünk tovább. Amikor a társaink elindultak, visszakiáltottak, hogy Zsombor, Éva nem baj, hogy csak ti ketten maradtatok itt? Válaszként azt mondtuk, hogy nem, menjetek csak nyugodtan. Az volt a gond, hogy indulásunkig nem jöttünk ki a sátorból, és csak akkor derült ki, hogy közben havazott. Szél volt, ami betemette a nyomokat, s olyan tejköd volt, hogy nem lehetett látni öt métert előre. Sajnos, ekkor következett be az expedíció legkellemetlenebb pillanata. Három serpát elvitt a lavina, de szerencsére mindannyian megúszták a dolgot, komolyabb sérülés nem történt. Amikor úgy éreztük, hogy minden veszélyen túljutottunk, akkor olyan szélviharba kerültünk, hogy le kellett feküdnünk a földre. Valamivel később folytattuk utunkat az egyes tábor felé. Ott is ítéletidő fogadott, a szél annyira erős volt, hogy a sátor teljesen ránk lapult. A következő nap már jó idő volt, majdnem napsütésben mentünk le az alaptáborba. Ekkor felgyorsultak az események, hiszen egy nap késésben voltunk. Évike a bakancsát és a fölösleges felszerelésünket elcserélte nyakékekre és karkötőkre. Hogy ne maradjon bakancs nélkül, odaadtam az enyémeket, s én két nejlontasakkal és szandállal a lábamon gyalogoltam a térdig érő hóban. Szerencsére csak egyórányit kellett mennük, mivel kaptunk egy terepjárót, amely a kínai alaptáborig vitt, ahonnan Tingribe, majd Zhangmuba haladtunk tovább. Másfél hónap után ott zuhanyoztunk le először. Ekkor konstatáltuk, hogy biza, le vagyunk fogyva, hiszen addig egy pillanatra sem volt olyan, hogy teljesen meztelenek lettünk volna. Katmanduban újabb kalandok vártak, mivel utcaharcokban találtuk magunkat. A szállodánkból riksával mentünk ki a repülőtérre, mert nem volt jármű, amit használhattunk volna. Én egyáltalán nem élem meg kudarcnak azt, hogy nem jutottam fel a Cho Oyura ― folytatja gondolatait Zsombor. Nagyon jó tapasztalat volt ez számomra, rengeteg mindent tanultam. A hegy ott van, s bármikor meg lehet mászni.
― Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy nem merek belevágni ebbe a kalandba ― meséli Ruszuly Éva. Én mindig úgy álltam a dologhoz, mindent megteszek, hogy sikerüljön a tervem. Mindig kikértem Zsombor véleményét, hiszen nekem semmilyen magashegyi tapasztalatom nincs. Ez volt az első expedícióm, most tanultam meg élesben a hágóvas meg a jégcsákány használatát vagy éppen a jégfalmászást. Félelem volt bennem, de nem az elején. Amikor jöttünk vissza a második táborból, akkor mondtam, hogy félek. Vagy amikor viharba kerültünk a hármas és a kettes tábor között, a szél átröpített a kötél másik oldalára, egyszerűen nem tudtam menni lefelé. Éreztem, hogy a szél leszakítja a hátizsákom a hátamról, felhasítja a bőrt az arcomon, s ha nem vagyok ügyes, akkor levisz a hegyről. Annyira kapaszkodtam és annyira koncentráltam, hogy amikor beértem a sátorba, éreztem, hogy fáj az egész álkapcsom. Szorítottam a fogam, hogy meg tudjam tartani magam. Egy harc volt! Alapvetően pozitív élményeim vannak az expedícióról. Sok mindent tudtam meg magamról és a társamról is. Az elején egy picit tartottam, mert indulás előtt találkoztam egy párral, akik az Aconcaguáról jöttek haza és nagyon rosszkedvüek voltak, negatívan beszéltek az expedícióról. Picit féltem, hiszen nekem ez volt az első, s nem szerettem volna úgy hazatérni, hogy azt mondjam, soha többé nem megyek magas hegyre. Gondoltam, hogy nagyon sokat fogok kínlódni, de nem csalódtam. Gyönyörű volt. Úgy éreztem, hogy minden kínlódásomnak megvolt a gyümölcse. Úgy vágtam bele az első expedíciómba, hogy nem tudom, meddig jutok majd el. Lehet, hogy az alaptáborban már kinyúlok. Néha úgy elfáradtam, hogy végem volt, és azt hittem, ott fogok meghalni, lefekszem, és vége. Soha nem éreztem azt, hogy feladom! A részleges kudarc ellenére csak gratulálni tudunk hegymászóinknak, akik újból bebizonyították, hogy nincsenek határok, nincsenek akadályok. Mindent le lehet győzni! Szép volt, Éva és Zsombor! Lejegyezte: Tibodi Ferenc
