A demokratáknak, a szocialistáknak és EBA-nak, az államfő tündérszép lányának ugyanis ennyi szavazatot sikerült összegereblyéznie a mi 53 315 voksunkkal szemben. Ez normális körülmények között amolyan csendestársi szerepre jogosíthatná fel őket. Nem így mifelénk. A kormányváltás után, teljesen figyelmen kívül hagyva a megye nemzetiségi összetételét, maroknyi ember képletesen szólva politikai vérfürdőt rendezett, s négy, RMDSZ által kinevezett és két égből odapottyantott magyar nevű szakemberen kívül senkit nem hagyott tisztségében a hatalmat gyakorló ― amúgy kutya-macska barátságban élő ― koalíció. Az, hogy nem volt emberük egy-egy szakterület irányítására, egyáltalán nem zavarta: aki valamilyen szolgálatot tett a pártnak, vagy egyszerűen csak létezett, itt, Háromszéken vezetői székhez juthatott. Ilyetén hatalmi arroganciával a kilencvenes években találkoztunk, igaz, akkori mértéke meg sem közelítette azt, amit ma vagyunk kénytelenek elviselni. A Boc-kabinet célkitűzése, miszerint friss vérrel kell feltölteni az államigazgatást, önmaga karikatúrájába fordult. A tagadhatatlan igazság az, ha megfelelő párttagsági könyvvel rendelkezel, ha román vagy, és fiatal, e vidék a korlátlan lehetőségek hazája. Lehetsz prefektus, pénzügyi igazgató, környezetvédő, senki nem foglalkozik sem szakmai, sem emberi múltaddal. Ha ― tegyük fel ― sztriptíztáncosként kerested kenyeredet, legjobb hely számodra az ifjúsági igazgatóság lesz, lássák, tudják a fiatalok, aki szolgál, aki párthű, aki nyal, aki ráadásul jól is riszál, az előtt nyitva a pálya, ma igazgató, de holnap akár miniszter is lehet.

Vitán felül áll: a Băsescu—Boc—Geoană-féle országvezetés teljesen semmibe vette a magyar közösséget. Nehezebbé tették életünket, de nem reménytelenné. A politikai pártok, vezetők ugyanis jönnek, mennek, rég elfeledtük azokat, akik tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt megkeserítették életünket. Legjobb, ha a jelenlegi áldatlan helyzetet is csupán átmeneti állapotként éljük meg. És nem hagyjuk annyiban!