Külföldön a megszokott hazai ízekre csak azok számítsanak, akik éttermi látogatások helyett főzésre fecsérlik a pihenésre való időt. De még őket is érhetik meglepetések, hiszen más a fűszerpaprika íze, Svájc piacain hiába keresnék a levesbe való fehérrépát, Franciaországban a megszokott tejföl helyett a tejszínes créme fraiche lesz a hozzávaló.
A kisebb-nagyobb hasonlóságok ellenére minden nemzet konyhája más és más. Nem a taljánok különcök tehát az olívaolajjal főzés szokása okán — meglehet, ők arra a nációra mutogatnak ujjal, amelynek lányai-asszonyai sertészsírral kezdik a serpenyőzést. A világnak azon a táján, ahol a datolyát keksz gyanánt majszolják, a tevetej is igazán különleges ízű. A magyarok az ételsor nyitányaként kanalaznak levest, a kínaiak a menü végén, az írek viszont gyakran dúsítják leveseiket tejjel. Amit mi salátaként vagy desszertként fogyasztunk, az máshol főétel, és fordítva.
A lehető legkevesebb csalódással — esetleg bosszúsággal — akkor ússza meg a külföldre utazó, ha megszívleli Ambrosius bölcsességét: ,,Ha Rómában élsz, élj római módon; ha másutt élsz, élj úgy, ahogy ott élnek." A gasztronómia nyelvére lefordítva: a szendvicsevő dánoknál üssük el éhünket mi is a változatos smörrebrödök valamelyikével, a finneknél ne szégyelljünk bor helyett tejet inni a főétkezésekhez, ahogy ők teszik, ugyanígy viszont a bajoroknál sört a Bierwurst nevű fehér kolbász mellé, és az sem árt az egészségünknek, ha a megszokott fehér kenyerünk helyett csak barnát vagy, ne adj’ isten, feketét találunk.
Tengerparti országokban több hal és másféle vízi ,,herkentyű" kerül a terített asztalra. Oktalan az idegenkedés a belga kagylófazekaktól, a bretonok osztrigájától, a mediterrán rákoktól és Skandinávia lazacától is. Montenegró különleges pontya, a priganice roston sült halainkhoz (talán a süllőhöz) áll közel ízeiben.
A magyarok húsfogyasztásának csaknem fele sertés. A disznót a turizmus számos célországában tisztátalan állatnak tartják, húsát vallási okokból nem fogyasztják. Már a Balkánon is birka vagy bárány helyettesíti. Eleink is gyakran éltek ezzel a húsfélével, ma már sok családban szinte csak húsvétkor (vagy akkor sem) található meg az asztalon. Idegenben se feledjük: a bárányhús frissen készítve a legízletesebb (az idősebb állat húsa sötétebb és intenzívebb ízű).
Bécsi különlegesség a főtt marhafartő almás tormával és snidlingszósszal (Tafelspitz), az andalúziai cocido legalább kétféle húsból készül, a csontos bárány- vagy marhahúsból főtt ír gulyás (irish stew) korántsem olyan fűszeres (ellenben levesesebb), mint a mi gulyásunk. Ázsia legősibb konyháinak egyikén, az örményeknél arganakban, azaz tyúklevesben főzik meg a szarvashúst. Málta szigetén finom nyúlpecsenyét lakmározhatunk (fenek a neve), számos országban kecskehús, -sajt és -tej csiklandozhatja az ínyeket.
Minél távolabbra veti a sors az utazót, annál meghökkentőbb kulináris különcségekre bukkanhat. Kínában kígyó-, a Koreai-félszigeten kutyahús is kerülhet tányérjára. Ausztrália két népszerű étele a kengurufarok sütve és a ,,krokiburger", azaz krokodilhúsos szendvics. Délkelet-Ázsia némely szegletében a sült skorpió, a főtt lódarázs és a sült csótány, a Kambodzsában közkedvelt sült pókokról nem is beszélve.
Aki a húsleves, rántott csirke, petrezselymes burgonya és tejfölös uborkasaláta megszokott ízvilágától egy kulináris kaland kedvéért sem hajlandó eltávolodni, az legjobb, ha útnak sem indul. Vagy inkább higgyen a világ sok táján megfordult Nemere István írónak, aki tücsköt-bogarat, kígyót-békát végigkóstolt nem egy földrészen. Véleménye: ,,Ezt is, azt is emberek találták ki embereknek. Aki újfajta ételt alkotott, bizonyosan jót akart önmagának és embertársainak is."
