Van-e értelme az elmúlt hetekben elkezdett tiltakozássorozatnak, az utcai tüntetéseknek, a villámcsődületeknek, az élőláncnak, melynek során a közösségünket ért jogfosztásra, az etnikai tisztogatásra, a székelyföldi megyék hátrányos megkülönböztetésére, anyanyelvű egyetem állami támogatásának hiányára, európai szellemű autonómiatörekvéseinkre hívjuk fel a figyelmet? — merülhet fel a kérdés az erdélyi magyar közemberben az egyre súlyosabbá váló gazdasági helyzetben a román média cinkos hallgatását, a kormánypártok mindinkább gátlástalan hatalomszomját látva.
Lesz-e eredménye a tiltakozásnak, sikerül-e bármit is elérnünk ezzel? — kérdezheti az egyre kiábrándultabb polgár. Kérdést azonban kérdés követ, még ha keserűbb, elmélázóbb is a következő: vajon van-e más választásunk?
Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a kormányzó pártoknak eszük ágában sincs betartani az etnikai arányosság elvét Székelyföldön, hatalomszomjuk pedig olyannyira elvakította őket, hogy a helyi román közösséget is maguk ellen fordították a kétes erkölcsi múlttal rendelkező vezető kinevezésével az ifjúsági igazgatóság élére. És lassan-lassan világossá vált az is, az államfői utasításra Székelyföldre látogató miniszterek fűt-fát ígérő nyilatkozataiból alig valósult meg valami, a kormány legutóbbi intézkedésiből pedig kitetszik: pénzt jóformán csak a román többségű településeknek hajlandóak adni, mintha a régió tudatos elsorvasztása lenne a céljuk.
De talán létezik egy pozitívuma is a kormánypártok arroganciájának: egyértelművé tette, hogy hosszú távon csak az autonómia lehet az erdélyi magyarság megmaradásának és jólétének záloga. Alapja és célja van tehát a tiltakozásnak. Értelmet pedig az adhat neki, ha céljaink érdekében képesek leszünk egységesen fellépni, hallatni hangunkat, erőt felmutatni. Akkor és csak akkor döbben rá a bukaresti hatalom: az erdélyi magyarsággal nem lehet bármit elművelni, követeléseinket nem lehet szőnyeg alá söpörni.
