Goga Györgyék — apa és fia — nagy elismeréssel emlegették Orosz Antal nevét. A textilgyári focicsapat egykori ügyvezetője tizennégy éves korában, 1930-ban lett leigazolt játékos, amikor Lusztig Zoltánnal együtt az SZMTE együtteséhez került.
Edzőjük a későbbi Klinger SE (a Textiles elődje) életre hívója, Klein Sándor volt, aki a Klinger megalakulása után hét legjobb tanítványát — köztük Orosz Antalt — el is vitte az új egyesületbe, természetesen, miután a gyár felajánlotta a frissen érettségizett Orosznak, hogy alkalmazza, tehát munkalehetőséget biztosít számára. Azt már szinte mondanunk sem kell, hogy a harmincas évek gazdasági válságában egy ilyen ajánlat aranyat ért, s Orosz Antal, na meg a másik hat barátja, csapattársa habozás nélkül élt a lehetőséggel.
— Dolgoztunk — emlékezett Anti bácsi Czegő Zoltán Megyei Tükörnek készített interjujában —, kötelező volt dolgozni a gyárban. Ez természetes is volt. Három váltásban dolgoztunk, edzettünk és játszottunk, s azt mondták, nem is rosszul. A B-divízióban a hatodik helyen végeztünk. És akkor jött 1940, amikor a gyár vezetősége önkényesen megszüntette a csapatot.
Háború volt. De nem csak a fronton vívtak élethalálharcot a katonák, hanem az itthon, Sepsiszentgyörgyön maradt fiatalok is megvívtak önmagukkal, a beléjük szorított s onnan kitörni vágyó sportszeretetükkel, mert az egyszerűen nem akart a tétlenség mezejére menekülni. Teret, teret kellett találni, biztosítani ennek a hatalmas szeretetnek, tenni vágyásnak. És Orosz Antal a tettek mezejére lépett.
— Az öreg Goga Gyuri bácsival — mondta a fenti beszélgetésben Anti bácsi — addig jártunk, kilincseltünk, szervezkedtünk, míg 1942-ben visszaállították a labdarúgó-szakosztályt.
Ennek a sikernek — mert az volt — visszaütője is lett, Orosz Antalt ugyanis alig 23 évesen megválasztották egyesületi elnöknek... Két évvel később megalakult Sepsiszentgyörgyön a Corvin focicsapat, a kisiparosok támogatta egyesület.
— Ebből meg a régi csapat hazaszállingózó tagjaiból — emlékezett Orosz Antal — összehoztam a gyári sportszövetséget. 1945—1948 között a gyári sportegyesület elnöke voltam, s tovább, 1958-ig is vezetőségi tag, illetve a szakosztály elnöke. Még edzője is voltam a B-divíziós csapatnak fél évig. A fiúk lassan kiöregedtek, 1955-ben kiestünk a B-divízióból, s következett egy C-s hányódás 1973-ig.
Ellentétben a mai gyakorlattal, Orosz Antal a labdarúgásért végzett munkájáért 25 bani fizettséget sem kapott. Tette, amit tett, s ez nem volt kevés, önzetlenségből, mint még néhányan ebben a városban. Tette akkor is, amikor húszesztendős szünet után Publik Antal edzősége alatt a textilgyári csapat nekirugaszkodott a B-osztályba vezető meredek útnak. Anti bácsi kedve egy percig sem lankadt, pedig nemegyszer a széllel szemben kellett navigálnia. Nem ijedt meg a meg-megerősödő széllökésektől, kitartóan evezett a maga elé tűzött cél felé.
— Megfogadtam — mondta —, hogy addig nem nyugszom, míg még egyszer a második vonalba nem kerülünk. Bekerültünk. Aztán kiestünk, de egy év múlva újra bekerültünk.
— Befejezésül — kérdezte a riporter — mondja, mi a véleménye a játékban az erkölcsi hozzáállás, a szív s a lélek szerepéről?
Anti bácsi válasza röviden így hangzott: Azok a fiúk mind idevalók voltak, sok szál fűzte őket a vidékhez. Feltétlenül kell az érzelmi lelkesítő.
Nos, ez volt röviden, dióhéjba foglaltan Orosz Antal negyven esztendőn át tartó kemény munkája városáért, munkaközösségéért.
Pergessük tovább az emlékek filmkockáit, s nézzük, hogyan emlékezik a régi szép időkre, gyermekkorára az MTE kapusa,
Tompa Károly
„Én is azokkal a mezítlábas gyerekekkel kezdtem futballozni, akik reggeltől késő estig rúgták a rongylabdát a Kálvin téren. Az első emlékem is ide vezet, hőse Bokor Géza. Egy »derbin« lerúgta lábujjáról a körmét. Mire észrevette, besötétedett. Másnap reggel hosszú keresgélés után megtaláltuk, s megpróbáltuk visszailleszteni a helyére... A Kálvin térről kerültem az MTE-be, először a törpékhez, majd az ifi egybe, aztán a nagycsapatba. Első nagy mérkőzésem a Brassói MTE ellen volt...
Egy alkalommal Kommandón játszottuk a Kovácsi Kupa döntőjét a helyi Schwag tizenegyével. Hogy a kupa hozzánk kerüljön, elég volt egy döntetlen (akkor még ment a »vendégcsapat előnyben«). Sikerült is. De hogyan? Az utolsó percekben lehettünk, amikor tizenegyeshez jutott a Schwag. A büntetőpontra leállított labdának az egykori sepsiszentgyörgyi játékos, Pap szaladt neki... Lövés, és... Láttam, hogy a labda után gurul egy földdarab. Pap rúgta ki helyéből. Az alig vánszorgó labdát könnyedén magamhoz öleltem. Miénk lett a Kovácsi Kupa. Nem mondom, volt egy kis szerencsénk, de... Nem voltunk mi szerencsecsapat. Nem. Jelszavunk a győzelem volt. Ezért meg is tettünk mindent, mert szerettük, nagyon szerettük a futballt s a focin keresztül egymást. Csak így győzhettük le a Kolozsvári Egyetem csapatát, a bulgáriai Sipka Socolát, a B-osztály egyik éllovasát, a Brassói Braşoviát, hogy csak egypárat említsek a nagyobbak közül."
...az MTE hátvédje,
Tompa Béla
,,Huszonnégyben kezdtem el igazán futballozni a Konkordia ificsapatában. Innen kerültem egy év múlva az MTE-be, egy olyan egyesületbe, amely akár két egyforma csapatot is pályára küldhetett volna. S milyen ifjúsági gárdája volt... Most is emlékszem, a Brassói Ivria divíziós együttesét vártuk egy barátságosra. Hogy az idő könnyebben teljen, az ifjúságiak előmérkőztek. Pár perccel az előmérkőzés befejezése előtt tudtuk meg, hogy az Ivria nem jön. Akkor most mi lesz? — kérdeztük Klein Sándort, a csapatunk vezetőjét. A stadionban mintegy kétezren lehettek. »Hogy mi legyen? Játszotok az ifivel — így Klein. — Engeditek, hogy rúgjanak az elején vagy két gólt, s aztán rákapcsoltok. Nincs mese, itt kétezer ember várja a játékot!« Megkezdtük az úgymond bemutatót, s engedtük, hogy rúgjanak két gólt, aztán rákapcsoltunk... Ők rúgtak még kettőt. A félidőben tehát 0—4. Sebaj — mondogattuk. — Szünet után lesz mit egyenlítsünk... Még kaptunk két gólt. Nem, nem mi játszottunk rosszul, az ifik voltak nagyon jók!
1930-ban meghívtak a gyergyóiak a pályájukat avató ünnepségre. Örömest mentünk... Ajkunkra fagyott a mosoly, amikor megjelent a bemelegítésre a Gyergyószentmiklósi SE. Három ember kivételével mind a Bukaresti Vénusznak az éppen a Gyilkos-tónál vakációzó játékosai voltak. Megint csak Klein Sándorra néztünk, tőle vártuk, mint mindig, most is a támogatást. Megadta. Futballozzatok!... Már a mérkőzés harmadik percében gólt kaptunk. Ez aztán észhez térített. Összeszedtük minden csepp tudásunkat, s futballozni kezdtünk... A 22. percben Karácsonyi kiugratta balszélsőnket, Szász Fricit, aki faképnél hagyta a hátvédeket, és egyenlített. Ettől a perctől nem ismertünk elveszett labdát. Mint egy svájci óra, olyan precízen működött csapatunk, s balszélsőnk, Szász Frici rúgott még két gólt. 3—1-nél már jöhetett az egész Vénusz... Győztünk! Még három évig játszottam az MTE-ben, aztán átmentem a Textilhez... Ma (1969. január 11.) is Textil-szurkoló vagyok. Szeretem a fiatalokat. Jó érzés tölt el, ha nézem játékukat. Valamire mindig emlékeztet — a fiatalságunkra."
...az MTE, a későbbi Textil játékosa, edzője,
Székely Sándor
,,Mint annyian, én is ott kezdtem, a szénapiacon rongy- és teniszlabdával... Hogy pattogott, milyen gyorsan az az ökölnyi nagyságú labda... Tudod, mit jelentett az? Milyen reflexet, labdaérzéket oltott belénk? ...1935-ben jelentkeztem az akkori MTE ifjúsági csapatába, nagyon sok tehetséges fiatal közé. Hogy az ember megállhassa helyét, dolgoznia kellett. Mindössze egy mérkőzést játszottam az ifiben, mert bekerültem a csikócsapatba. A csikócsapat képezte akkor az ifjúságiból kinőtt, de a nagycsapatba még be nem érett játékosok együttesét. Ebből a csikócsapatból kerültem egy év múlva a nagycsapatba... Mintha ma történt volna, azon a vasárnapon mellém lépett Klein Sándor, s vastag, dörmögő hangon ennyit mondott: Fiam, te nem öltözöl. Nagyon megijedtem, s főleg elkeseredtem. Az öltözködő »csikótársaim« értetlenül néztek rám. Nem tudtam, mire véljem Klein határozatát, hisz elég jól ment a játék. Aztán Klein feloldotta bennem az ijedtséget, az elkeseredést: Ma az első csapatban játszol... Felhúztam a három számmal nagyobb stoplis cipőt, s én is kiszaladtam a pályára. Balszélre állítottak, pedig a csikóknál jobbszélsőt játszottam. Egy kicsit idegenkedve néztek rám új csapattársaim. Éreztem, hogy meg kell nyernem őket, különben... Sikerült. Félpályánál kaptam a labdát, elindultam, amilyen sebesen csak tudtam. Mintegy tizennyolc méterre a kaputól megeresztettem egy bombát... A labda, mint egy golyó, úgy vágódott a jobb felső sarokba... Akkor Majorosi hozzám szaladt, megölelt, s ennyit mondott: Fiam, csak így tovább!
Ezzel a góllal, na és persze ezzel a játékkal végleg bekerültem a nagy MTE-be. Sajnos, jött a háború, a sportélet, ezen belül a fociélet derékba törése... Amikor újra pislákolni kezdett a futballélet lángja, én is játékra jelentkeztem. Együtt játszottam Daradiccsal, Stefán Lacival, Kis Lalival, Kozma Bélával... Aztán megalakult a Textil, én is átigazoltam. Sorra jöttek haza a fiúk, ki frontról, ki fogságból, lassan-lassan rendeztük sorainkat, hozzáfogtunk a komoly felkészüléshez, s 1946-ban megnyertük a csoportküzdelmet a Brassói IAR (a későbbi Traktor elődje), a Vörös Zászló, a Metrom előtt, s bejutottunk a B-osztályba.... Egy év múlva, sajnos, betegségem miatt búcsúznom kellett az aktív labdarúgóélettől. Magától a labdarúgástól viszont nem szakadtam el. Éveken át edzettem a textilesek csapatát, Hajdut, Selymeséket, Tuzsont, Lőrinczet, Gogát, Csőszt... és még sok, nagyon sok fiatal, tehetséges játékost, akik imádták a labdarúgást, akik szorgalmasan készültek edzésről edzésre, mérkőzésről mérkőzésre, hogy túlnőjék önmagukat, hogy jobbak legyenek, mint a nagycsapatban vasárnapról vasárnapra megcsodált példaképeik." ...a Textil aranycsapatának középpályása,
Sinka Mózes
,,— Megkezdődött a divíziós bajnokság. Sorra hengereltük az ellenfeleket, eljutottunk az A-osztály küszöbéig. Nem gondoltam volna, hogy akkor ér életem legnagyobb csalódása — a feljutás lehetőségét ugyanis megtagadták tőlünk. Nagy versenytársunk, a Ploieşti-i FC megóvta a Jászvásár elleni mérkőzését, óvását elfogadták, az egyszer már elveszített mérkőzését újraprogramálták... A Ploieşti-i FC jutott fel az A-osztályba, s nem a Textil, mely a pályán sokkal jobbnak bizonyult... Annyi nagy győzelem után sem tudtam elfelejteni ezt a keserű emléket.
— Mózi bácsi, hagyjuk ezt, nézzük inkább a legszebb emlékeidet, hiszen mint ifjúsági válogatott egy vacsora alkalmával ott ültél a legendás hírű dr. Sárosi és Toldi között, láttad focizni Deákot, Börzseit, Hidegkutit, Bodolát, Ozont, játszottál az angolok, majd a szovjetek ellen... annyi, de annyi szép emléked volt. Melyik volt számodra a legszebb, a legemlékezetesebb?
— Azt hiszem, Deák játéka, de talán annál is szebb volt az az emléksor, mely ahhoz a csapathoz köt, melyben játszottam. A Textil aranycsapatához: Kiss Pista—Kiss Ernő, Székely Sándor, Boga Frici— Barabás Lajos, Sinka Mózes—Kiss Lajos, Székely Szöszi, Stefán Laci, Daradics és Réti. Büszke vagyok, hogy ilyen csapatban játszottam."
(folytatjuk)
