,,Azt mondaná az ember, hogy itt, falun jó levegő van, nincs gond, neurózis meg depresszió, de szerintem ugyanannyi a probléma, mint városon" — jegyzi meg csendesen a község családorvosa, akinek azért nagyon jó azt látnia, hogy az emberek bizakodva, azzal a hittel térnek be rendelőjébe, hogy tud rajtuk segíteni.

Emberek a répaföldön

Barátos kihalt központjától alig jó kőhajításnyira a Szörcse és Telek felé vezető, aszfaltburkolattal, poros, hőségtől remegő levegővel takart út visz a Kovászna vize felé. Délelőtti órákban alig moccan valami itt, ahol nem túlságosan látványos, de a térség hangulatához illeszkedő házak sorakoznak. Némelyeken becsukott zsaluk, más portákon meg-megvillannak az életnyomok. Jobbról és balról szürkés, feketés patinás csűrök emelkednek ki a júniusi zöldben cseperedő kerti növények közül. Megszokott, archaikus, tekintetet simogató képsor.

Alig túl a házakon felbukkan a kukoricás, takarmányrépás föld, melyen délidőben is rendületlenül kapálnak. Nem mintha nem tudnának, nem szeretnének jobbat tenni. A nyolcvan felé közeledő Farkas István kissé görnyedten ugyan, de olyan szaporán lépeget kapájával, hogy bizony fiatalabbaknak is igyekezniük kellene, ha a nyomába akarnának szegődni. Négy gyermeke van, mesél pár szóban, nem szomorkodva, nem csüggedve. S hogy mit kívánna az augusztusi születésnapi ünnepségre? Nem tétovázik, homlokát kissé huncutkásan ráncolva válaszolja: ,,minél több pálinkát", ehhez persze azért gyorsan hozzátevődnek a jó egészséggel és munkabírással kapcsolatos jókívánságok is. Bizony a szikár öregúr végigdolgozta az életét a téeszben, két állami és mezőgazdasági nyugdíja van, s amit kap, nem sok, de ilyen körülmények között valamennyire elfogadható. Mert bizony hányan dolgoznának hatszáz lejért? — fűzi hozzá mellette dolgozó, tekintetét olykor némán a földre irányító lánya, de aztán elneveti magát, ej, tata, még bekerül az újságba... Kiderül, három fia és egy lánya közül az egyik Sepsiszentgyörgyön sikeres vállalkozó, ,,üzletei vannak", s hirtelenében rávillantanak az egész családra, mondván, nem olyan rég István bátyánk Szentgyörgyön volt, de nem találta helyét, hamarjában haza is kellett hozni, mert nyilvánvalóan nem az ő élettere a város. S bár nehéz munkával, de mégis bensőséges légkörben telik az egyre jobban hevülő idő, a háttérben kukucskáló kékes hegykoszorú ölelésében, ahol saját szükségletre termelik a répát, de lesz még törökbúza, aztán jön a szénacsinálás, következik a cséplés — sorolja az asszony férje, Kádár Ferenc (képünk). Aztán egy óra körül hazamennek, s három, négy óra táján folytatják, így megy ez nap mint nap. ,,Ez van, este elfáradunk, megunjuk, s kezdjük elölről"...

A pénz a legkevesebb, alig van munkahely Barátoson, sorolják a helyi gondokat, s mint kapáló embereink mondják, a bútorgyárban is leépítések voltak, vagy húsznak kellett távoznia. A helybeliek inkább csak mezei munkával és állattartással foglalkoznak, de már a tej sem nagyon megy, késve fizetnek, literéért 85—90 banit, ,,egyéb meg nemigen van". — Érezzük ezt a gazdasági válságot mi is, kevesebb a pénz — teszi hozzá Kádár Ferenc. Általában gazdálkodásból élnek, ,,szegényesen"; esténként ki-ki a maga kapuján belül marad, nézik a televíziót; a kulturális élet nagyon gyenge. Mióta van ez így? Hát a kilencvenes évek elejétől már nem dolgoznak csoportosan az emberek, csak ,,mindenki magának". Mire számítanak? — Jobb nem lesz, ahogy a kormány gondolkozik, és ahogy végzik a dolgukat, sok időnek kell még eltelnie, hogy forduljon a világ, akár ötven évnek is — mondja kapanyélre támaszkodva az 59 esztendős férfi, akinek egy szentgyörgyi építőtelepen ugyan van állása, naponta ingázik, ám a nehéz munkáért, vasbetonszerelésért mindössze hatszáz lejt kap. Végül még az is kiderül, harmincéves fiuk nősülni készül, de a fiataloknak nehéz, reménytelenül nehéz lakáshoz jutniuk, a szülőkkel lakni pedig nem nagyon akarnak, s ez érthető is.

A munkanélküliség következményei

A harsányzöld községházán éppen az időszaknak megfelelő intézkedések sorozatával foglalatoskodnak: Hatházi Lajos alpolgármester pár szóban említi a legégetőbb tennivalókat, s rohan is a pákéi szeméttelepre, ott többen dolgoznak, mert azt, miként minden háromszéki vidéki hulladéklerakót, július 16-ig be kell zárni. Meséli, hogy a polgármester hajnalban Gyulafehérvárra utazott pályázati ügyben, elkészítettek ugyanis egy tervet a szomszédos, egykori szövetkezeti épületre, szociális központot szeretnének ott létrehozni.

Dr. Kiss Ildikó (képünk) barátosi családorvos rendelője ugyanebben az épületben, s mivel éppen olyan ritka pillanat adódik, amikor nincs páciense — hisz általában tele a váróterem —, az ott élők egészségéről mesélhet. Teheti, hiszen tizenhat éve gyógyítja a körzetébe tartozó, mintegy ezernégyszáz barátosi, teleki és pákéi lakost, jól ismeri őket. Mi több, Szentgyörgyről ingázó, autót vezetni szerető orvosként jól érzi magát itt, megszokta, mert ,,egészben lehet a családokat kezelni". ,,Problémamentes közösség, én dolgoztam Zágonban is nyolc évet, de hát ott mindennap történt valami." Telekre is átmegy hetente, ott is van egy kisebb rendelő, szereti az ottaniak kedvességét. Körzetében azt tapasztalja, többen szembesülnek vérnyomás, elhízás, szívkoszorúér-elmeszesedés okozta gondokkal, agyvérzés is történik. Az ok a táplálkozásban rejlik, ,,levágják a két disznót, és azt meg is eszik". Az egészségügyi felmérésből kiderült, hogy sokuknak magas a koleszterinszintje, a vércukor, behívatta őket, mert ,,a nagy átlag nem is érdeklődött az eredmények után". Nem csak az a baj, hogy szeretik a jól megszokott, zsíros ételeket, s ez bizony nem kifejezetten egészséges, hanem hogy e szokásukon nem nagyon hajlandóak változtatni, mert azt válaszolják, nincs egyéb, mit enniük, ,,már az is nagy tragédia, ha azt mondom, olajjal és ne zsírral főzzenek", emellett a munkanélküliség is alaposan rányomja bélyegét az itteniek egészségére.

Hiányolja, hogy a három településen ,,nincs meg az a jó közösségi szellem, nincs az, hogy ültessünk virágot, pucoljunk sáncot, szépítsük a környezetet, csak most kezd valami kialakulni". Szerinte legtöbbször pszichés és anyagi problémák okoznak betegséget, depressziós tüneteket, s mint mondja, az érintetteknek nem mindig csak gyógyszerre van szükségük, jó lenne velük elbeszélgetni, hiszen fájdalmaik sokszor a szűkös életlehetőségekből adódnak, de alapos beszélgetésekre nincs idő, noha azt nagyon fontosnak tartja. És kezdődik a pénzhiányból és a kilátástalanságból adódó szorongássorozat, jönnek az otthoni problémák, megszűnnek a munkahelyek, ,,fiatal nők otthon maradnak, nincs, hova elmozdulniuk, kimenniük, nincs, miért felöltözniük, ez nagyon sokat ront a lelkiállapotukon, s akkor járnak Szentgyörgyre a pszichiáterhez, felírják a jó kemény gyógyszereket, s szedik azokat". A megoldás? ,,Ha lennének munkahelyek, vagy az is jó lenne, ha összefognának, hogy délután, esténként járjanak valahova, összetartozzanak, valami történjék ott, mert így csak főznek, mennek a mezőre, s kész." Ez már régi probléma, folytatja, ráadásul gondjaikról ritkán és nem túl könnyen szólnak, inkább kérik a beutalót a pszichiátriára, hogy majd orvosolják ott őket pirulákkal, ebben jobban bíznak, mint abban, hogy elbeszélgessenek egy pszichológussal, pedig az kellene, hogy kibeszéljék magukból a gondokat, és ne gyógyszereket szedjenek, de még mindig tabutéma, vagy szégyellik, ha házassági vagy anyagi problémájuk adódik. ,,De van, aki helyrejön lelki betegségéből egy jó vitaminos kezelés után, megérti, hogy saját magára kell számítania", viszont nem mindenkinek sikerül, most főleg a 30—40 évesek korosztálya problémás, inkább a nőket viseli meg. Évente adódik egy-egy öngyilkosság, nem olyan rég egy harmincöt év feletti nő is le akart számolni életével, de sikerült megmenteni...

Kaszával s derűvel

Átlépve az áradás idején nem kis veszélyt jelentő Kovászna-patak töltésén, rozoga hídján túl, egy bokornyi, jókora sárgás virágfolt mellett fiatal férfi kaszál. Határozottan és szaporán, tétovázás nélkül. — Nincs nagyon meleg? — A szénának jó — hangzik a tömör válasz, és hasogatja tovább, a vágóeszköz pedig ütemesen suhog, miközben két pompás lovával ékesített szekerét rendszeresen meg-megmoccantják a türelmetlenkedő állatok. A harminchárom éves Bitai József (képünk) nem bőbeszédű, viszont nem magába roskadva, hanem érzé­kelhető, bizakodó derűvel aprítja a füvet. Gazdálkodik, de munkahelye is van: a vízügynél dolgozik, mostanság éppen a Papolc vize melletti ágakat takarítják el, nagyon belepték a bokrok. Éppen végzett munkájával, de itt, a Kovászna vize mellett szorgoskodik tovább.

— Családja van?

— Van.

— Gyermekek?

— Három.

Nagyobbik fiacskája most fejezte be az első osztályt, s kétéves kislánya és kisfia ikerpárként csempészi rendületlenül a mindennapi örömadagot otthonukba. Említi, a barátosi fiataloknak ,,nem a legkönnyebb az életük", nincs megfizetve a mezőgazdász munkája, de azért társasági együttlétre is van egy kevés lehetőség, olykor össze is járnak a barátokkal. Náluk egyedül ő a kenyérkereső, felesége a gyermekekkel foglalkozik, a pénz, amit hazavisz, ,,nem erősen elég", ennek ellenére nem kívánkozik külföldre. Páran ugyan megpróbálták másfelé, de neki esze ágában sincs elmenni. Mert családja a mindene, s ahogy lehet, végzi a dolgát.