Vajon volt–e Rózsadombi paktum? Beépültek-e a kommunista párt ,,küldöttei" a rendszerváltó pártokba? Miért nem teljesült az MDF nagytakarítási programja 1990-ben? Jó irányba halad-e jelenleg a Magyar Demokrata Fórum? Ilyen, s ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ Für Lajossal, az Antall-kormány volt honvédelmi miniszterével, az MDF egykori elnökével.

— A Keresztény Demokrata Fórum (KDF) első országos közgyűlésén néhány évvel ezelőtt ön éles hangnemben bírálta a jelenlegi kormány munkáját. Felszólalásában azt mondta, idézem önt: ,,Takarodjanak a közéletből"! Mi késztette erre az indulatos megfogalmazásra?

— Nem csak a mai politikájuk áll mögötte, hanem az úgynevezett rendszerváltozás óta eltelt időszaké is. Mindaz a tapasztalat, melyet összegyűjthettünk azokról, akik annak idején gyökeresen más világot képviseltek. Azt látjuk, hogy újra megszállták az országot, s ugyanazokat a módszereket alkalmazzák ma is. Az ember egyre türelmetlenebbé válik, egyre határozottabb és keményebb politikát követel a nemzeti oldaltól. Hiszen álmunkban sem gondoltuk volna a kilencvenes évek elején, hogy ugyanezek a figurák tömegesen képesek lesznek újra ,,visszaszállni" az országra. Kezükbe kaparintottak mindent, amit csak lehet. A gazdaság nagy részét már régebben összeharácsolták, most megszállták a kultúrát, a politikát és persze az államhatalmat is. A kormány amiket művel, egyenesen elképesztő. Ezt alulmúlni már senkinek nem lehet. Nem csak a hazudozásokra gondolok, hanem a képtelen intézkedésekre. Teljes káoszt teremtettek, s közben úgy viselkednek, mintha ők lennének a jóléti rendszerváltás, az európai eszme abszolút megtestesítői. Amihez semmi közük nincs. Se Európához, se a jóléti rendszerváltáshoz.

— A fent idézett hozzászólásában említette: az Antall-kormány tagjai azt hitték, a régi rendszer emberei szép csöndben eltakarodnak. Lesz bennük annyi tartás, vagy hogyan is fogalmazott?

— Egy pici lelkiismeret.

— Ez az! Egy kis lelkiismeret, és visszavonulnak. Feltehetően az Antall-kormány túl elnézően állt hozzájuk. Radikálisabb döntéseket kellett volna hozni! Mi erről a véleménye?

— Rendkívül elnézőek voltunk. Szinte önveszélyesen voltunk azok velük szemben. Amit akkor sok mindennel magyaráztunk: főképp az ország akkori helyzetével, hisz a rendszerváltás első évében még itt voltak a szovjetek. Sokféle más magyarázat is volna rá. De utólag visszatekintve, ma már azt mondom: nincs mentségünk. Mert tudhattuk volna, milyen ember a kommunista. Márai Sándor pontosan írt róluk: már nem a bukott rendszert védik, hanem a megszerzett koncot. Ezt észlelve, sokkal keményebben kellett volna fellépnünk! Naiv módon azt gondoltuk: a demokrácia rendszere majd magától kiszűri őket. Mert a nép okos, bölcs, és eltakarítja ezt a társaságot, mert nem szavaz rájuk soha többé. Hiszen az országot tönkretették az elmúlt megelőző negyven évben, hűséges kiszolgálói voltak egy nagyhatalomnak. Ezért gondoltuk, hogy nem kellenek majd senkinek. Tévedtünk. Ennek az ellenkezője következett be. Ezért az Antall-kormány — személy szerint jómagam is súlyos felelősséggel tartozunk a történelemnek.

— Cselekedhetett volna másképp az Antall-kormány?

— Azt hiszem, főként a gazdasági és politikai pozíciók tekintetében igen. Azóta elővettem egy 1990 nyarán készített MDF-dokumentumot. Nem tudom, emlékszik-e rá?

— Hogyne, alapító MDF-es vagyok.

— Nyilván tudja, 1990 júliusában, kormányra kerülésünk után egy hónappal megjelent az úgynevezett Justitia-terv. Ebbe nem csak a politikai számonkérést foglaltuk bele. Mert szó volt benne más bűnökről is. Nem csak azokról, akik gyilkoltak, hanem azokról is, akik visszaéltek a hatalommal, akik kiárusították az országot. Ezért is felelősségre kell vonni őket! De azokat szintén, akik 1956. november 4-e után gazdasági bűncselekményeket követtek el. Szerepelt benne továbbá az is, hogy amikor meghozták ama híres átalakulási törvényt, s amit csak lehetett, átjátszottak a maguk kezére, nos, ezeket a bűnös lépéseket is számon kellett volna kérni. Ha súlyos a jogkijátszás, az illetőket meg kellett volna fosztani azoktól a javaktól, melyekre hatalmi helyzetükkel visszaélve, törvénytelenül, csalással és ügyeskedésekkel tettek szert.

— Ez egy törvénnyel megváltoztatható lett volna, nem?

— Meg. Ráadásul — s ezért nagy a felelősségünk, amiért ezt elmulasztottuk —, mert ez a törvény részint gazdasági jellegű intézkedést, részint büntetőjogi intézkedést kívánt volna. Ez feles törvény volt. Megtehettük volna, és mégsem tettük meg. Mert mi történt? Ahogy megjelent a Justitia-terv, a sajtó hihetetlen nagy támadásba lendült, boszorkányüldözésről rikácsoltak, ezzel riogatták az embereket.

— Megijedt az Antall-kormány?

— Inkább talán túlzottan óvatos lett. Egy részük, akik ma mindenféle pozíciókban villognak, azóta büntetett előéletűek lennének. Semmiképpen sem vállalhatnának ma komoly politikai pozíciókat. Meggyőződésem, hogy erre a sorsra kellett volna jutnia néhány mai kormánypárti vezetőnek is.

— Emigráns és radikálisabb ismerőseim többször emlegették a rózsadombi paktumot. Az állítólagos szöveg tartalmazza azokat a pontokat, melyek szerint kellett végrehajtani a rendszerváltoztatást. A rózsadombi paktum egyik pontja kimondja: a régi rendszer haszonélvezőihez nem nyúlhat senki. Igaz-e, hogy a régi és az új rendszer képviselői megállapodtak abban, hogy nem lesznek áldozatok? S csak úgy történhet meg Magyarországon a rendszerváltozás?

— Nem tudok róla, hogy ilyesmi lett volna. Ami biztos, jómagam nem vettem részt efféle megállapodásban. De arról sem tudok, hogy az Antall-kormány bármelyik tagja — beleértve Antall Józsefet is — részt vett volna ezen. Persze, mindenről senki sem tudhat. Ami talán elképzelhető, hogyha nem is a Rózsadombon, de egy úgynevezett informális tanácskozáson, amelyen előzetes, félig hallgatólagos, félig pedig fenyegetésekkel kikényszerített megbeszélésen szóba kerülhetett, hogy kesztyűs kézzel kellene bánni a régi rendszer híveivel. Arról sem tudok, hogy a Szovjetunió nevében maga Gorbacsov kért volna az általuk korábban támogatott kommunista vezetőknek elnéző bánásmódot.

— Ha jól emlékszem, az első látványos visszavonulása a politikai életből akkor történt, amikor a MIÉP kiszakadt az MDF-ből. Miért vonult vissza?

— Nem akkor. Amikor a MIÉP kikerült, akkor csak az ügyvezető elnöki tisztségemről mondtam le. Ez 1993-ban történt.

— S ezt miért tette?

— Csurkáékat és az Antall körül tömörülő erőket nem lehetett, nem tudtam kibékíteni egymással. Vagyis nem tudtuk elkerülni, hogy az első pártszakadás bekövetkezzen.

— Kilátástalannak látta a helyzetet?

— Számtalan kísérletet tettem, hogy a béke megteremtődjön. Leültünk együtt, külön-külön is tárgyaltam velük. Az utolsó nagy kísérlet — jól emlékszem — a Bem téren történt. Ott ültünk három vagy négy órán keresztül Antallal, Csurkával, másokkal. Senki nem volt hajlandó engedni a magáéból, se az egyik, se a másik oldal. Úgy gondoltam, nem tehetek mást, lemondtam ügyvezető elnöki pozíciómról. Megírtam: mivel nem tudtam megteremteni az egységet, amelyre nagy-nagy szükség lett volna, lemondok. A közéletből azonban nem ekkor, hanem három évvel később vonultam vissza. 1996-ban, amikor az MDF-ben az a bizonyos nagy robbanás bekövetkezett. A sokkal nagyobb, mint Csurkáé. Ez akkor történt, amikor Szabó Ivánék, Kónyáék, meg a többiek, pusztán azért, mert nem az ő jelöltjüket — mármint Szabó Ivánt —, hanem Lezsákot választották elnöknek, kiléptek a pártból. Tették ezt anélkül, hogy velem vagy a másik oldallal beszéltek volna a dologról. Puccsszerűen. Ez olyan mértékben megviselt, hogy visszavonultam a politikától. Heteken, hónapokon keresztül alig aludtam. Bántott, néha szinte görcsök fojtogatták a torkomat. Miért kellett ennek bekövetkeznie?!

— Ekkor kapott szívinfarktust?

— Nem, de nem sokkal később, 1997-ben. Az orvosok szinte rám parancsoltak: ha még élni akarok, abba kell hagynom a közéleti szerepvállalást.

— Immár tizenhat-tizenhét éves rátekintésünk van a rendszerváltozásra. Sajnos, sok negatív folyamat ismétlődik. Megpróbálták szétverni az MDF-et, de ugyanez a folyamat zajlott a KDNP-ben vagy a Független Kisgazdapártban is. Lát-e ebben tendenciát? Mintha mindig a hatalmon lévő vagy arra esélyes jobboldali pártot vernék szét? Illetve van, aki úgy vélekedik: a kommunisták a rendszerváltozás pillanatában beépültek minden rendszerváltoztató pártba, s ahol tudták, az embereikkel átvették az irányítást, ahol nem, ott pedig bomlasztottak. Hogyan látja ezt a kérdést?

— A nemzeti pártok szétverésének, közvetlenül, három főbb oka van. Most csak az egyikről szólok. Az egyik ok, amit most említett: minden jobboldali pártban ott voltak a küldött emberek, a ,,küldetéses" emberek. Belülről rombolni, szétrobbantani — ez volt a feladatuk. Őket küldhették a kommunisták, az SZDSZ, de küldhette őket az a bizonyos III/III hálózati világ. Mindenki tudja: ez a hálózat nagyon szépen működik ma is — suba alatt. Sokszor az az érzésem, igen magas helyekre is sikerült bejuttatni ezeket a küldött embereket. Akár az MDF-et nézem, akár a KDNP-t és a Kisgazdapártot, mind a három pártban fontos pozíciókat szereztek az alantas romboló erők. Mondhatnék neveket is, de nem mondok.

A nemzeti oldal negyven éven keresztül nem vehetett részt a közéletben, semmiféle politikai szerveződésben. A hatalmon lévő nemzetközisek pedig úgy szervezték meg a maguk működését, ahogy akarták. S ez az államhatalmi hálózat, amíg kiépülhetett, nagy erő, de a kommunista pártnak is nyolcszázezer tagja volt. Ha csak a fele volt hűséges, az is óriási társadalmi erő. A nemzeti oldalnak viszont nem lévén lehetősége, nem lehettek bázisai sem. És gyakorlata sem a szervezkedésben. Mert, ami volt, szétverték. S ez a szervezetlenség, a gyakorlat hiánya nagymértékben belejátszott abba, hogy ezek a pártok súlyos megrázkódtatásokat éltek át, nagymértékben meggyengítve magukat, vagyis magát a nemzeti oldalt. Ezért is jöhettek vissza az elvtársak 2002-ben. A Fidesz, mert egyrészt fiatalabbak, másrészt, mert összeszokottabb kis csoport tartotta és tartja kezében a párt vezetését, a Fodor-Ungár-csoport kiválását nem számítva, eddig, hál Istennek, megúszta.

— Mi a véleménye a Dávid Ibolya vezette MDF politikájáról?

— Abszolút kis, törmelék erő. A kisgazdapárt fontos, erős párt volt, de ma már megszámlálni sem lehet, hányféle kisgazdapárt van az országban. Derekasan sikerült szétverni. Nem jelent sokat. Azt szokták mondani, akármennyi zéró körüli számot összeadunk, abból csak ugyanannyi lesz. Nagyobb jóindulattal szólva, ha bármennyi gyengeséget hozunk is össze, azzal nem az erőnk, az erősségünk, hanem csak a gyengeségünk növekszik. Ma úgy látom, a jobboldalon valóban kell egy kisebb, de jól szervezett erő a Fidesz mellett… Őszintén szólva, aggódva nézem azt a politizálást, amit az MDF egy-két vezetője szorgalmaz. Bárcsak alaptalan lenne az aggodalmam.

— Ennek ellenére miben reménykedik?

— Ha a Fidesz nem követ el nagyobb hibát, ha tudja tartani magát, és ha a kisebb erők hatékony szövetségben politizálnak velük továbbra is a nemzeti oldalon, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb fölényes győzelmet arathat ez az oldal. Kívánom, hogy arasson! Mert csakugyan minden megérett arra — akár az ország közállapotát, gazdaságát, szellemi világát, közoktatását etc. nézem —, hogy a jelenlegi vezetők valóban eltakarodjanak! Ha nem is az országból, de a hatalomból, a politikából mindenképpen. Mert csakugyan katasztrófa felé sodorják az országot. Ezek nem posztkommunisták, ezek cinikus és gátlástalan haszonlesők, hatalom- és pénzéhes (gaz)emberek. Higgye el! Ezeket le kell váltani, el kell takarítani az útból. Korábbi interjúban mondtam, s itt most megismétlem: ha a következő választáson győz a nemzeti erő — persze jobb lenne, ha előbb győzhetne —, ne legyen irgalom. Ne legyen, mert nem érdemlik meg!

FRIGYESY ÁGNES