Köztük a Duna-csatorna kiásásába. Gép kevés volt, ember annál több. Főleg megbízhatatlan, akikre ráfért egy kis ingyenmunkával való ,,átnevelés". Nem sokat válogattak hát, akit csak lehetett, semmitmondó vádak, soha el nem követett tettek, rosszindulatú személy feljelentése alapján letartóztatták. Sok személyt el sem ítéltek, hanem két-három év úgynevezett adminisztratív büntetést sóztak a nyakába. És máris vitték valamelyik kényszermunkatelepre.

Néhány tizenöt-tizenhét éves kolozsvári középiskolás — köztük magam — úgy vélte, tenni kellene valamit a sok elhurcolás, sőt, a rendszer ellen. A meglehetősen rendszerellenes közhangulat, a második világháborús ellenállási, majd partizánfilmek mind erre serkentettek. Hozzáláttunk. Röpcédulát akartunk nyomtatni. Ehhez írógépet szerezni. Megtudtuk, hogy egy család be nem jelentett írógépet rejteget — minthogy a zsarnokságokban igen veszélyes fegyver a betű, az írógépeket be kellett jelenteni, hogy a rendőrség nyilvántartásba vegye. Néhányan apánk kalapját nyomtuk a fejünkbe, egyikünk meg bajuszt ragasztott, és kiadtuk magunkat szekusnak. Házkutatást akartunk tartani az illető családnál. De rájöttek, hogy zöldfülűek vagyunk, s az írógép számunkra elúszott.

Volt két játék gumibetűkészletem, a földrajzórán rajzolt térképekre ezek betűivel nyomtam az országok, városok nevét. Ezzel kétezer röpcét nyomtunk. Szövege ez volt: ,,Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen! Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket." Demokratákhoz illően a hátlapjára ugyanezt románul is, már amennyire román nyelvismeretünkből futotta. Május 1-jére virradóra a csendes Donát negyedben szórtuk el. Azután glicerint és salétromsavat akartunk szerezni — szerencsére nem sikerült —, hogy a vegytanban tanultak alapján előállított nitroglicerinnel fölrobbantsuk a várost árammal ellátó egeresi nagyfeszültségű vezeték tartóoszlopát. Vasutasiskolába járó társunk ötletére éjszaka a város határában ki akartuk lazítani a vasúti sínek csavarjait, hogy a Szovjetunióba tartó szállítmány kisikoljék. És így tovább. 1952. augusztus végén buktunk le, amikor egyik társunk ismét ki akarta nyomni a röpcédulákat. Három és nyolc év közötti börtönre ítéltek. Ki a Duna-csatornához, ki Nagyenyedre került, bennünket, tizennyolc éven aluliakat, Szamosújvárra vittek. Úgynevezett nevelő börtönbe. Ahol több életfogytiglanra, huszonöt évre ítélt személy, számtalan vasgárdista raboskodott. A lányok egy regáti női börtönbe kerültek.

A Sztálin halála utáni ereszd megnek köszönhetően két év múltán mindannyian kiszabadultunk. A hatóság sajnálkozott a történtekért, de megígérték, amennyiben jól viselkedünk, és sehol sem tüntetjük fel elítéltségünket, akár miniszter is lehet belőlünk.

Érettségi után, arra gondolva, hogy ,,politikai múltam" nem akadálya az orvosi pályának, a marosvásárhelyi orvosira felvételiztem. A kitöltendő kérdőív kérdésére, volt-e elítélve, becsületesen igennel feleltem. ,,Természetesen", nem vettek fel.

Jó félévi készruhagyári munka után — szüleimet akartam segíteni — újra felvételiztem. Ezúttal a helybeli Bolyai Tudományegyetem Földrajz—Földtan Karára. Úgy látszik, nem voltam éppen tökfej, mert noha a kérvénybe itt is beírtam ,,múltamat", a tíz helyre felvételiző száznegyven jelentkező közül elsőnek jutottam be. Az előzetes bejelentés ellenére azonban természetrajz—földrajz szak indult. Nem baj, gondoltam, fő hogy a földrajz benne van.

Úgy tűnt, életem rendeződött, szüleim megnyugvására is, rendes kerékvágásba zökkent.

Első előadásunk politikai gazdaságtan volt. Tankönyv nincs, kezdte a tanár. Mindent le kellett jegyeznünk. Ez nemigen ment, túl gyorsan beszélt. A növényalaktan kivételével a többi tantárgyból sem volt könyvünk. Jegyeztünk hát szorgalmasan, mindent, amit csak lehetett. Előfordult, hogy el kellett kérnünk egymás füzetét, hogy ellenőrizzük, nem maradt-e ki valami.

Megtartották a gólyabált, ezen majdnem mindannyian részt vettünk. Lassan-lassan kezdett összemelegedni az évfolyam. A vidéki fiúk együtt voltak az Egyetem és a Farkas utca sarkán álló Józsa Béla-diákotthonban, az egykori jezsuita, majd kegyesrendi Nemesek konviktusában, a nem kolozsvári lányok a Marianum hátsó szárnyában, a katolikus leánygimnázium egykori bentlakásában lányok számára létrehozott Ocskó Teréz-diákotthonban. Így könnyebben összebarátkoztak, mint a kinnlakó kolozsváriak. A város közelében levő Bükkben, a Gorbó-patak forrásvidékén, az Árpád-csúcs alatt tartott terepgyakorlatok, a növény-, állat- és vegytan laboratóriumi gyakorlatok — ahol sokat tréfálkoztunk, élcelődtünk egymással — jó alkalmak voltak a közvetlenebb kapcsolatok kialakítására.

Alig kezdődött el a tanév, Budapesten kitört a forradalom. Eleinte én voltam az évfolyam hangadója, de apám intésére hallgatva — ,,Nem volt elég két év? Most húszéves vagy, ha bezárnak, meg se látod többé a napvilágot" —, nem szájaltam. Tanáraimnak, évfolyamtársaimnak köszönhetően megúsztam. Tanulmányi eredményeim alapján ösztöndíjat kaptam, ami ha szerényen is, de hozzájárult a családi költségvetéshez.

Heti negyvenkét óránk volt. A szaktantárgyakon kívül — növényalaktan, gerinctelen állatrendszertan, vegytan, általános földtan, ásvány- és kőzettan, térkép- és földméréstan, őslénytan (állat- és növénytan) — politikai gazdaságtant, oroszt, franciát, románt tanultunk. Az orosz kötelező volt. E mellé, addigi ismereteimet bővítendő, a franciát választottam. Románból nem irodalmat, hanem növény-, állat-, földtan stb. szaknyelvet tanultunk. Ebből nem kellett vizsgázni.

Az első félév után oroszból is volt vizsga. A magyar forradalom leverése utáni oroszellenes hangulatban ímmel-ámmal feleltem. Mire a tanár így szólt: ,,Asztalos elvtárs, maga tud, de nem akar tudni oroszul." Szavaira megszégyelltem magam. Igaza volt. Szigorú középiskolai tanáromnak köszönhetően jól ismertem a nyelvtant, viszonylag jól tudtam oroszul, de a forradalom vérbe fojtása után kinek volt kedve? Év végén oroszból már csak kollokvium volt, nyilván a magyarországi forradalom hatására.

A fiúknak heti egy nap katonaságuk is volt. Délelőtt hat óra elmélet — mindenkinek saját füzete volt, de ezt nem lehetett hazavinni, óra után a tanárnak kellett adni —, délután négy óra gyakorlat — fegyverismeret, tájékozódás térképen, terepen stb. Mindez románul. Tartalékos gyalogsági hadnagynak képeztek ki. Év végén ebből is vizsgázni kellett. Tiszt tanárunk azzal ijesztgetett, hogy aki megbukik, ismételnie kell az évet. Nyáron egy hónap katonaság egészítette ki az elméletet, mindennel, ami ezzel jár — céllövészet minden kézifegyverrel, éjjeli gyakorlat, kézigránátvetés, harckocsi támogatásával roham, gázálarccal gázkamrában tartózkodás, utánozott gáztámadás közben terepfutás gázálarccal stb. 1957 augusztusában, a nyári szünidő második hónapjában Nagyváradon, a Rulikovszki temető melletti laktanyában szállásoltak el, a szomszédos mezőn, lőtéren gyakorlatoztunk.

A tartalékos tiszti kiképzés három évig tartott. Nekünk, a négy évet tanulóknak az első három évben elmélet, az első év után egy hónap, harmadév után másfél hónap gyakorlati kiképzés. Az öt évet tanulóknak ugyanez a másodévtől, a hat évet tanuló orvostanhallgatóknak harmadévtől.

Helyi légvédelmet is tanultunk (apărare locală antiaeriană, ALA). Persze, románul. Védekezés, elhárítás bombázás esetén, vegyi támadás, atomtámadás esetén stb. Év végén ebből is vizsgáztunk.

Katonai kiképzés előtt, júliusban, a nyári szünidő első hónapjában növény-, állattan és földrajz terepgyakorlaton vettünk részt a Gyalui-havasokban.

1957 őszétől következett a másodév. Rétegtant, földalaktant, időjárás- és éghajlattant, életföldrajzot, hidrológiát, növényrendszertant, gerinces állatrendszertant, bonc- és élettant tanultunk. Az orosz és a katonaság kimaradt. Valószínűleg a magyar forradalom hatására. Idegen nyelvként ezúttal a németet választottam. Úgy véltem, a franciát már megalapoztam. De balszerencsém volt, félévkor a tanárnő szülési szabadságra ment. Ettől az évtől az osztályozás a szovjet ötös rendszerről visszatért a francia mintájú tízes rendszerre.

Így érkezett el 1958 nyara. A vizsgák után, június végén a Keleti-Kárpátokba utaztunk újabb terepgyakorlatra. Közben, meglepetésszerűen, júliusban kivonták a szovjet csapatokat az országból. Azt a kevés jelképest, ami a Titóval való, 1955-ben bekövetkezett kibékülés után maradt. A szovjet vezetés a magyar forradalom vérbe fojtása, az ezt követő széles körű nemzetközi bírálat után meg akarta mutatni a világnak, hogy nemcsak be-, de kivonulni is tud. Csehszlovákia hű szövetséges, Magyarországot több mint százezer állig felfegyverzett szovjet katona szállta meg, Jugoszláviával 1955 óta nagyban erősödött a testvériség, az országot délről Bulgária, a sírig hű szövetséges, keletről a Fekete-tenger és a Szovjetunió, északról ugyancsak a Szovjetunió határolja. Romániát tehát a legcsekélyebb imperialista beszivárgás veszélye sem fenyegeti, innét minden további nélkül ki lehet vonulni, és kedvező képet kialakítani a Szovjetunióról.

Megtörtént a kivonulás. A pártvezetés elérkezettnek látta az időt bizonyos, már kitervelt változtatásokra. A Gyilkos-tónál voltunk terepgyakorlaton, amikor évfolyamunk IMSZ-titkára (Ifjúmunkás Szövetség) néhány társunknak bizalmasan, nehogy tudomásomra jusson, elmondta, amit egyik tanárunktól hallott: ,,Asztalos nem is sejti, mi vár rá." Ezt csak évek múlva tudtam meg.

Augusztus gyorsan eltelt, egyik barátommal több mint kéthetes kerékpár-kirándulást rendeztünk (Kolozsvár—Gyulafehérvár—Nagyszeben—Brassó—Bukarest—Brassó—Tusnádfürdő, innét gyalog Szent Anna-tó—Torjai-büdösbarlang, majd vissza Tusnádra, Maroshévíz—Marosvásárhely—Kolozsvár). Eljött szeptember. Jó két héttel a tanév, számomra a harmadév kezdete előtt, szeptember 11-én az egyetem Természetrajz—Földrajz Kara részéről levél jött címemre. Szövege: ,,Asztalos Lajosnak, / helyben. / Értesítjük, hogy az 1003/1957 sz. Miniszteri határozat értelmében karunk hallgatói sorából kiiktattuk. / Kolozsvár, 1958. szeptember 10. / (aláírás) Dékán, Kari Főtitkár. (Pecsét)".

Számomra mintha összeomlott volna a világ. Vége. Oda minden diákreményem. Huszonkét éves fejjel sokkal súlyosabb csapásnak éreztem ezt, mint a hat évvel korábbit, amikor a szekus elvtársak az utcán várakozó kocsijuk felé kísértek. ,,Természetesen", tudtam, ,,veszélyes elem" vagyok, ,,politikai múltam" az ok. Csak azt nem értettem, miért pont most? Miért? Mi történt? Most jöttek rá, hogy be voltam zárva? Nem lehet, hiszen nem árultam zsákbamacskát. Minden ott volt a személyi lapomon.

Másnap a kari titkárságra mentem. A főtitkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint sírból kilépő kísértetre. Kérdésemre, hogy mi történt, miért, nem tudtak felelni. Napok múlva tudtam meg, hogy valamennyi, velem bezárt társamat eltávolították az egyetemről, a műegyetemről, a gazdasági akadémiáról.

Egyik nagynéném, aki nyugdíjazásáig törvényszéki írnokként dolgozott, segítségemre sietett. Semmi baj, mondta, rehabilitálnak, s akkor visszavesznek az egyetemre. Minden törvényszéki ismerősét fölkerestük ennek érdekében.

Szükség volt a katonai törvényszék ítéletének másolatára. Amikor ezt megláttam — ,,a népi demokrácia megdöntésére tett ellenforradalmi kísérlet" —, mondtam a nagynénémnek, hagyjuk abba, ebből semmi sem lesz. Pláne most, amikor a magyar forradalommal való rokonszenvezés címén mind több személyt tartóztatnak le. De erőltette, és mellékelve az ítélet másolatát, beadtuk a kérést. Azazhogy beadtuk volna, de nagynéném illetékes törvényszéki ismerőse közölte, sajnos, a kérést nem lehet beadni. Nem időszerű.

Munka után néztem, nem akartam szüleim nyakán élősködni. A munkaközvetítőnél már hajnalban állt a sor. Több jelentkező egyetemi végzettséggel rendelkezett, de csak egy-két segédmunkásra volt szükség. Egy papírraktárnál hatvan és százharminc kiló közti papírkötegeket kellett ki- és behordani. Egyetlen napig bírtam.

1959 januárjában évfolyamtársaim említették, azt akarják beadni nekik, hogy milyen jó lesz, ha a Bolyai egyesül a román egyetemmel. Ekkor döbbentem rá arra, miért távolítottak el bennünket, volt politikai elítélteket még szeptemberben. Az úgynevezett egyesítés előkészítésekor ki akarták iktatni az efféle ,,megbízhatatlan", sőt, ,,veszélyes elemek" hangoskodásának, tiltakozásának még az esélyét is. Január 24-én elszorult torokkal láttam, amint Havasalföld és Moldva egyesülésének századik évfordulóján a Főtéren ünneplők egy része zászlólengetés kö­zepette megmászta Mátyás király lovas szobrát. Ez volt az egyetemegyesítéssel meg más változtatásokkal együtt a később sovinizmusba csapó állami nacionalizmus kezdete.

Február elején nagy nehezen munkához jutottam a kötöttárugyárban, de március elején behívtak munkaszolgálatra. Amint akkoriban mondtuk, dombelhárítónak. Kilenc hónapig lapátoltuk a földet, az iszapot, mikor mi volt, amíg a fagy meg nem akadályozta a munkát.

Hazatérve egyik sorstársammal az immár ,,egyesített" egyetem rektorához mentünk, és arra kértük, vegyen vissza. A rektor ,,elvtárs", aki nem volt más, mint Daicoviciu, a román nép erdélyi kialakulása mítoszának fő-fő továbbfejlesztője, felugrott székéből, és öklével verve az asztalt üvöltötte: ilyen banditákra nincs szüksége, neki az egyetemi ifjúság tisztaságán kell őrködnie.

Dolgoztam tovább a kötöttárugyárban, egyre-másra írtam a kérvényeket az egyetemnek, a tanügy-minisztériumnak. Mind elutasították. A minisztérium válasza szerint ,,az ön ügyére nem térünk vissza", magyarán, nem foglalkozunk vele. Péterfi István, az egyetem magyar rektorhelyettese azzal biztatott, hogy ismételjem meg kérésemet, a rektor csak egy személy, az egyetem szenátusa dönt. De a rektor szava számított, és ő mindig elutasított.

1962 őszén felvettek a nyomdába. Gépszedő lettem. Csodálkoztam is fölöttébb. Egykori játék gumibetűkészlet — a vádirat szerint ,,kézi nyomda" — tulajdonosaként nyomdász lehetek?

Írni kezdtem, majd spanyolul, portugálul tanultam, elbeszéléseket, verseket, népmeséket fordítottam. De továbbra is szerettem volna egyetemi tanulmányaimat folytatni. 1966-ban, legnagyobb meglepetésemre és persze örömömre, legújabb kérvényemre a tanügy-minisztérium válasza szerint visszavesznek, ha újból felvételizem. Hanyatt-homlok rohantam a Földrajz Kar titkárságára. A főtitkár, ugyanaz, aki nyolc évvel korábban az ,,elbocsátó szép üzenetet" írta, azt mondta, nem sokkal azelőtt szóbeli értesítést kaptak a tanügy-minisztériumtól. Eszerint harminc hely van, ebből — numerus claususként —, az eredményektől függetlenül, huszonöt a románok, három a magyarok, egy a szászok és egy a zsidók részére. Mint mondta, ha tízszer jobban tudom az anyagot, mint a tanárok együttvéve, akkor sem vesznek föl.

1968-ban Ceauşescu, valószínűleg pillanatnyi elmezavarában, méltóztatott megengedni, hogy minden eltávolított egyetemistát visszavegyenek. De ezt nem verték nagydobra, így csak két évvel később tudtam meg. Visszavételemnek ekkor az volt az akadálya, hogy a tanulmányi idő négyről öt évre nőtt, látogatás nélkül pedig csak úgy folytathattam volna, ha a nappali tagozaton elvégzem a harmadévet. Ezt viszont nem tehettem meg, feleségem, két gyermekem volt. Ekkor írásaim, főleg fordításaim rendszeresen napvilágot láttak, lemondtam hát az oklevél megszerzéséről. És 1991-ben gépszedőként nyugdíjaztak.

A fordítások mellett vagy előtt, az 1970-es évektől a történelem, főleg a helytörténet is mindinkább érdekelt. Közölni e téren nem lehetett, valamennyi kísérletem sikertelen maradt. 1990 után megváltozott a helyzet. Amikor két társszerzővel első ilyen kötetünk (Kőbe írt Kolozsvár, 1996) napvilágot látott, majd az első sajátom (Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár, 2004), többen is megjegyezték: jó, hogy eltávolítottak az egyetemről, ellenkező esetben ezek a kötetek nem születtek volna meg.

De a két egyetemi évnek is nagy hasznát vettem. Földrajzi, földtani, növénytani és állattani ismereteim mondhatni naponta segítségemre voltak és vannak munkámban.

Kiegészítésként mellékelem Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című kötetemnek a Bolyaira vonatkozó szócikkét.

Bolyai Egyetem. Hivatalos nevén Bolyai Tudományegyetem. 1944 októberében, a magyar hatóságoknak az arcvonal közeledésekor kiadott kiürítési rendelete ellenére, a Ferenc József Tudományegyetem, Kolozsvári Magyar Tudományegyetem néven a helyén maradt. A Maniu-gárdák és a román hadsereg által a magyar lakosság ellen elkövetett vérengzések, a visszatérő román közigazgatás magyarellenes megnyilvánulásai a szovjet hadvezetést a román közigazgatás és hadsereg 1944. november 12-én Észak-Erdélyből való kiutasítására késztette. Visszatérésük feltétele demokratikus kormány alakítása volt, amelyik biztosítja a magyar kisebbség jogait is. Az 1945. március 6-án megalakult Groza-kormány ezek teljesítését vállalta. A magyarság igényei között a kolozsvári magyar egyetem is szerepelt. Hogy a párizsi béketárgyalásokon Észak-Erdély Romániához való csatolása minden szempontból biztosított legyen, a román kormány 1945. június 1-jei hatállyal, törvényerejű rendelettel létrehozta a Bolyait. Ezzel egyidejűleg az addig folyamatosan működő Kolozsvári Magyar Tudományegyetemen megszűnt a tanítás. Miskolczy Dezső rektor tartott egyetemzáró beszédet. Az új egyetem megkapta a Sétatér melletti, egykori De Gerando Leánygimnázium épületét, a Király utcai Toldalagi—Korda-palotát (amely akkor még Bánffy Miklós tulajdona volt, s amelyben a magyar nyelv és irodalomtörténeti, az esztétika, valamint a néprajz tanszék működött), a Linczeg utcai Lélektani Intézetet (ebben a lélektan- és pedagógia tanszék kapott helyet), s nemsokára a Jog- és Közgazdasági Karnak otthont adó, a Bástya és Bartha Miklós utca sarkán álló épületet (az egykori Kereskedelmi Akadémia épületét). 1948-ban, az iskolák államosításakor a Király és a Linczeg utcai épület helyett a Bolyai Tudományegyetem használatába került az államosított Marianum Római Katolikus Leánygimnázium épülete. Az 1947. évi párizsi béketárgyalások előtt a kommunista párt vezetősége is helyénvalónak tartotta az egyetem alapítását, de ezt sohasem tekintette véglegesnek.

Miután 1958 júliusában a szovjet csapatokat kivonták Romániából, a párt egyre sovénebb vezetői elérkezettnek látták az időt, hogy hozzálássanak évek óta melengetett álmuk megvalósításához, a magyar oktatási hálózat, s ennek keretében a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához. Kellő ,,előkészítés" után — 1958 szeptemberében a volt politikai fogoly diákoknak a Bolyairól való eltávolítása, több idős tanár nyugdíjaztatása, a két kolozsvári egyetem ,,egyesülése" mellett a ,,testvériség", a ,,közös építés" jelszavaival érvelő számos sajtócikk, nyilatkozat, a Bolyai nem egy tanárának, diákjának ,,nacionalizmus", ,,ellenforradalmi lázítás" vádjával való bebörtönzése —, 1959 februárjában—márciusában Nicolae Ceauşescu és Ion Iliescu irányításával és személyes részvételével tanszemélyzeti és diákgyűléseket tartottak a két egyetem egyesítése mellett. Ennek keretében a Bolyait a ,,szeparatizmus fellegvárának", a ,,magyar nacionalizmus veszélyes tűzfészkének" minősítették, egyetemi oktatókat és magyar diákokat vettek rá arra, hogy kérjék a két egyetem rendkívüli ,,előnyökkel" járó ,,egyesítését". Az ellenzőket, Nagy István írót, Szabédi László és Csendes Zoltán egyetemi tanárt N. Ceauşescu hevesen megbírálta, durván elhallgattatta, majd fenyegetőzésével beszédüket nyilvánosan visszavonatta. Az eljárás miatti tiltakozásul a két tanár öngyilkos lett.

Az ígéretek ellenére, az egyesítés után a magyar nyelvű oktatást fokozatosan felszámolták. Annyira, hogy 1989-ben, a politikai fordulat évében a magyar nyelv- és irodalom tanszéken kívül alig néhány kis létszámú csoportnak volt lehetősége egy-két tantárgyat magyarul tanulni. Az 1990-ben alakult Bolyai Társaság által összefogott társadalmi mozgalom indult a Bolyai Tudományegyetem újraindítására. Ugyanabban az évben, az első választási kampány idején a Bolyai Társaság küldöttsége felkereste az elnökjelölt Ion Iliescut. A politikus, akár 1959-ben, arra hivatkozva, hogy az egyetem diákjai ,,nacionalisták" voltak, 1956-ban a magyarországi ,,ellenforradalmat" támogatták, hallani sem akart kérésükről. A magyarság igényét azóta is mindegyik román kormány elutasította vagy vakvágányra terelte. Ma még az is csupán igény, hogy a magyar állami támogatással létrehozott Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem román állami támogatáshoz jusson.