Amikor az Olümposzon még kis- és nagyistenek éltek, akik korlátlan és teljhatalmú urai voltak az alattuk, a mélyben elterülő világnak, még az ,,alvilág"-nak is, talán akkor sem volt fényesebb, eszményibb az élet a pórnép számára, mint napjainkban.
Mert akkor is iszonyatos nehézségek árán lehetett egy-egy istenség színe elé kerülni, járulni, nem is szólva Zeusz főisten megközelíthetetlenségéről, míg ők maguk, minden természeti törvényt és emberi jogot felrúgva, néha alakváltoztatással, álruhában, álarcban ereszkedhettek alá, vegyülhettek a nép közé, hogy halandó földi módon, úgy istenigazából kitombolhassák, kidorbézolhassák magukat. Szépséges lányokat rabolhassanak el, ,,vérfrissítést" végezzenek, kentaurokat és egyéb elfajzott ,,kétéltűeket" nemzzenek, háborúkat, viszályokat szítsanak, dögvészekkel sújtsanak...
De voltak akkor is legendás lángelmék, daliás daidaloszok, akik fortélyos eszükkel, művészi tehetségükkel kiokmulálták Minósz (vagy Minusz?) király parancsára, hogy hová lehetne elrejteni a förtelmes torzszüleményt, azt a ki- és lebírhatatlan lényt, melyet a közérthetőség és az egyszerűség kedvéért nevezzünk talán Bürokratikus, Korrupt Minotaurosznak, aki csakis emberhússal kíván táplálkozni.
És lőn, hogy a parancsnak engedelmeskedve és attól való félelmében, nehogy ő vettessék Pasziphaé szüleménye elé eledelként, Daidalosz megtervezé és megépíté a híres (hírhedt!) Labürinthoszát, mely olyan csodálatos vala, hogy nemcsak bekerült az ókori világ hét csodája közé, hanem aki abba bemerészkedett, nemigen került ki onnan... élve!
Nos, a továbbiakban eltekintek a híres építő és fia, Ikarosz szerepétől, tragikus sorsának ismertetésétől, Ariadné és szerelmese, Thészeusz szenvedéseitől, hiszen ezek az ókori legendák mondhatni közismertek napjainkban is.
Csupán arról szólnék még, hogy városunk is büszkélkedhet immár nem hét, hanem hetvenhét új- és ókori ,,csodával". Most csak hármat említek közülük: 1. A Szent György téren karóba húzott mini Minotaurosz, 2. A Semmibe ívelő ,,Sóhajok Hídja" a központi parkban, és 3. A La(j)birinthusz, ez utóbbi oly jól elhelyezve, hogy egyik kijárata (vagy bejárata!?) a ’48-as Szabadságszobor oroszlánjainak fogai vagy karmai felé vezet, a másik megtévesztő és elveszejtő ki- vagy bejárati nyílása pedig éppen a ,,Legtökéletesebbek" épülete, a prefektúra felé visz/vinne bennünket — már ha megtaláljuk a be-kijáratot!
Találónak, nagyon kifejező, jó jelképnek tartom ezt az útveszejtőt, és azért „La(j)bi", mert a miénk, székely lajbisoké.
Ajánlanám az illetékesek figyelmébe, hogy a jövőben nem ártana minden bürokratikus intézményünk elé felállítani egy-egy újkori labirintust. Ha azon — Ariadné fonalával vagy anélkül — épen, ép ésszel átjut a halandó ügyfél, és beléphet az Intézménybe ügyet intézni, akkor ott, bent már ne kelljen a végkimerülésig kóvályognia a végtelenített folyosókon és útvesztők szövevényében, hanem díjazottként azonnali ügyintézést nyerhessen!
Bizton állíthatom, hogy hamarabb menne minden (ügy)intézés — még az ide tévedt mikénei Antitapsszosz Bélkorgosz számára is —, mint most, labirintus nélkül...
