Éppen azokban a napokban sokat beszéltek egy különös esetről, még az újságok is megírták. De az emberek legtöbbje mesének hitte, mert nem tudta megmagyarázni.
Az történt tudniillik, hogy egy anyamókust fogtak a Kerektó partján, a mogyorósban, és elvitték a közeli tanyára. Ott nagyon megörültek a lompos farkú, okos szemű, kedves állatkának, és azt hitték, hogy egész nyáron szórakozhatnak majd vele, nézik, ahogy ugrándozik, mogyorót hámoz és ropogtat. Volt valami régi mókusketrecük, azt kitakarították; úgy gondolták, hogy az ajtós-ablakos házacska lesz az ebédlő- és hálószobája — ágyat is csináltak falevelekből, és odakészítettek neki egy csésze tejet és pár szem mogyorót. A ház előtt a drótból font kerék meg jó lesz játszóhelynek, azon fog körbe-körbe kapaszkodni, szökdelni.
A tanya lakói szentül hitték, hogy pompásan gondoskodtak a mókuskáról, és csodálkoztak, amikor látták, hogy szomorúan és haragosan gubbaszt a szoba sarkában, és olykor egyet-egyet kiált, mintha panaszkodna. Az ételhez nem nyúlt, a kereket nem forgatta.
— Talán még fél tőlünk — gondolták. — Holnapra megszokja a helyét, és akkor jókedve lesz.
Véletlenül éppen aznap valami vendégségre készültek azon a tanyán, és nagyban sütöttek-főztek. Lehet, hogy a tésztájuk nem kelt rendesen, lehet, hogy a kezük járt lassan, de az asszonyok még késő este is a konyhában sürgölődtek.
A sütő-főző asszonyoknak persze más gondjuk volt, nem értek rá a mókussal törődni, de nagyanyó már kiöregedett a konyhai munkából, és lefeküdni sem volt kedve, amikor az egész ház még talpon volt. Késő este is az ablaknál ült, és kinézett az udvarra.
A sarkig tárt konyhaajtón kiáradt az erős lámpafény, az öregasszony mindent látott az udvaron meg az udvar körül. A mókust is tisztán látta: szüntelenül futkosott ki-be, szobájából a kerékre, a kerékről a szobájába. Nagyanyó furcsállta, hogy ilyen nyugtalan, és azt hitte, az erős fény zavarja, attól nem tud aludni szegény.
A boltozott, szárnyas kapu is meg volt világítva. Jó késő lehetett már, talán éjfél is elmúlt, amikor nagyanyó meglátott valami furcsát: parányi emberke osont be a nagy kapun — legfeljebb arasznyi magas, de facipőt viselt, és bőrnadrágot, mint a falusi legények. Sokszor hallotta ő is, hogy minden ház körül tanyázik egy törpe, és szerencsét jelent, ha az ember találkozik vele. Azt hitte hát, hogy az ő házi törpéjük, és nem ijedt meg.
A csöppség előbb óvatosan körülnézett, aztán futásnak eredt, egyenest a mókusketrechez szaladt. De a ketrece magasan lógott, nem érte fel, hát beugrott a szerszámoskamrába, kihozott valami botocskát, és azt a ketrecnek támasztotta, felkúszott rajta, mint matrózok a hajókötélen. Ki akarta nyitni a házikó ajtaját, és rázta, de nagyanyó nyugodtan ülve maradt — unokái belakatolták az ajtócskát, hogy a szomszéd gyerekek el ne vihessék a mókust. Figyelte, mi történik, és látta, hogy a mókus kijön a drótkerékre, és sokáig beszél valamiről a törpével. Aztán amikor mindent megtárgyaltak, amit kellett, a csöppség leszánkázott a botocskán, és kiszaladt a kapun.
Nagyanyó nem hitte ugyan, hogy még visszajön, de biztonság okáért mégis ottmaradt az ablakban, és — érdemes volt.
Nemsokára visszajött. Most úgy sietett, hogy facipője alig érintette a földet, szinte repült. Nagyanyó a messzelátó szemével rögtön észrevette, hogy mind a két kezében van valami, csak azt nem tudta, mi lehet. Ami a bal kezében volt, azt óvatosan letette a földre, a másikat meg felvitte a házikóba, és benyújtotta a mókusnak — facipőjével sikerült berúgnia az ablakot. Aztán villámgyorsan leszánkózott, felvette a földről a másik valamit, azt is felvitte a ketrecbe, és már repült is vissza, ki a kapun. Nagyanyó a szemével is alig tudta követni.
Most aztán nem volt maradása a szobában, kiment az udvarra, és a kút árnyékába húzódott, hogy majd ott várja meg a törpét, onnan jobban lát mindent. De nem egyedül várta: a macska is odaosont nagy óvatosan, és meghúzódott a fal tövében, ahol sötét volt, senki sem láthatta.
Sokáig vártak. Nagyanyó már azon gondolkodott, hogy mégis visszamegy a szobába, mert hideg volt a márciusi éjszaka. De éppen amikor indulni akart, kopogást hallott megint: a csöppség facipője kopogott az udvar kövén. Most sem jött üres kézzel, és ami a kezében volt, az fickándozott és nyivákolt. Nagyanyó egy szempillantás alatt megértett mindent, világosság gyulladt a fejében: a törpe a mókus fiait hozta el a mogyorósból, hogy éhen ne haljanak szegények!
