— Az egyik szemem sír, a másik nevet — kezdte mondandóját Domaházi úr. — Sír, mert vissza-visszagondolok gyerekkorom kovásznai futballcsapatára, s fáj a szívem, mert a megsemmisülés szakadékának szélére jutott, holott ennek a csapatnak ma is ott kellene lennie, ahol gyerekkoromban láttam: fent, a csúcson; nevet, mert végre megértük, hogy van stadionunk, lesz ember elé való létesítményünk, s újraindul városunkban a labdarúgóélet. Na de térjek vissza a történtekre. A stadion megvásárlása után a városi tanács megszavazta, hogy saját költségvetéséből pontra teszi az öltözőket, a stadiont pedig a megyei szövetség követelményeinek megfelelően üzemképessé varázsolja. Természetesen, volt vita e téren, de Istenem, hol nincs, a fontos az, hogy megszületett a döntés. Az elnöki tisztséget továbbra is jómagam töltöm be, az alelnök Ioan Marcel Bocan lesz, aki ügyvezető beosztásban intézi a dolgok java részét, az egyesület titkára pedig Kopacz Levente .

— A vezetőtanács? Mert gondolom, az is van.

Ami a vezetőtanácsot illeti, komoly szakemberekre gondoltunk, nyugodtan mondhatom, egy új csapat jött össze, amelynek nagyon komolyan össze kell fognia egy modern, korszerű stratégia kidolgozása érdekében. Olyan stratégiára gondolok, mely megfelel a város vezetésének, az önkormányzatnak, Lőrincz Zsigmond polgármesternek és csapatának, hiszen megígértek minden támogatást mind a játékosok visszahódítása, hazahívása, mind a sportpályázatok megszerzése terén. És még valamit szeretnék itt mondani: az egyesület nem zárkózik el az építő javaslatok, vélemények elől, sőt, várja ezeket, hiszen csak közös akarattal tudunk érdemlegeset alkotni. Várjuk tehát a jó tanácsokat, véleményeket, a támogatást, a segítséget. Előre is köszönjük.

— Az önkormányzat támogatása mellett szükség lesz a szponzorokra is.

— Így igaz. Már jelentkeztek is, a még nem jelentkezetteket pedig megkeressük, megpróbálunk összehozni egy közös érdeket, hiszen valamennyien egy városban élünk, Kovásznán. Kinek szülővárosa, kinek lakhelye ez a város, tehát valamennyien valamilyen formában kötődünk hozzá, s ez a kötődés kötelez.

— Egyébként milyen a hangulat a város sportbarátai körében?

— Jó. S ezt a jó hangulatot igyekszünk ki is használni, s már a héten mind az ifjúsági, mind a felnőttcsapat megkezdi a felkészülést. Igyekszünk megoldani az edzők kérdését, s természetesen rákapcsolunk egykori labdarúgóink hazahozatalára. Élek is az alkalommal, s ezúton is kérem az egykori kovásznai labdarúgókat, hogy térjenek haza, s újra öltsék magukra a Kárpátok hagyományos zöld-fehér szerelését, kapcsolódjanak be abba a nemes munkába, melynek célja visszaszerezni, visszaállítani a Kovásznai Kárpátok egykori hírnevét.

— Nem lesz könnyű...

— Ezt nagyon jól tudom, s valamennyien tudjuk. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy könnyebb valamit megőrizni, mint visszaszerezni! De ha már erre a sorsra jutott a kovásznai labdarúgás, akkor nekünk, kovásznaiaknak a feladatunk, hogy visszaszerezzük megtépázott hírnevét, nekünk együtt, összefogva, s nem a múltat boncolgatva, hanem előrenézve, a kitűzött célt követve, együtt munkálkodva. Kovászna megérdemli!

— Sok sikert hozzá!

— Köszönjük. Még egyszer ígérem, minden tőlünk telhetőt megteszünk e nemes cél érdekében.