Erdélyben, a Kárpát-medence elszakított területein és csonka Magyarországon egyaránt. Hosszas töprengés után tudatosult bennük, hogy a szomorú vég elkerülésének csak egy módja van: nemzettársaik halálos álomból való felrázása, s gondolkodásra és cselekvésre való ösztönzése. Az egy pillanatig sem volt számukra kétséges, hogy ennek megvalósításához merész és váratlan tettek szükségeltetnek. Melyek eloszlatják a közöny vészjósló felhőit a magyar égről. Melyek a nyugati világ figyelmét is a történésekre irányítják. Melyek megtorlása majd önmagáért beszél. Az elhatározásuk végrehajtásához szükséges elszántság birtokában csupán a mikor és hol kérdése maradt nyitott. Végül megállapodtak, hogy erre a legjobb alkalom az évről évre nagyobb tömeget mozgósító Anna-napi búcsú.

Várakozásunknak megfelelően emberek ezrei verődtek össze a tavat ringató kráter peremén. A táborozásra kijelölt hely ezúttal is szűknek bizonyult, sátrak borították a nagy kiterjedésű legelőt is. A legendás hely felé tartó emberáradatnak az idő múlása sem szabott gátat. A minden irányból érkező csoportoknak köszönhetően a sátorozók száma percről percre nőtt. És percről percre nőtt a mi félelemmel ötvözött izgalmunk is, ezért kora délután elszántuk magunkat a cselekvésre. Az elhatározást követő tettünknek köszönhetően hamarosan nemzetiszín lobogó lengedezett a Tusnád felőli hegyoldalon. Büszkén, merészen és szabadon. A tömeg kezdetben hitetlenkedve, majd könnyes szemekkel gyönyörködött a szokatlan jelenségben, melyben tájainkon senkinek sem volt része egy fél emberöltő óta. Hiszen amikor egy centiméternyi piros-fehér-zöld szalag rejtegetése is súlyos következményekkel járt, a magyar zászló nyilvános használatáról még álmodni sem mert senki. Amint ott álltunk, elnehezült szívvel, de boldogan szívva magunkba a székely szél cibálta nemzeti ereklye látványát, úgy tűnt, az idő is megállt néhány tétova pillanatra. Előbb egy öblös férfihang szólalt meg, majd több ezer torokból szakadt fel az ősi csatakiáltás: Ria, Ria, Hungária! Ria, Ria, Hungária! Ria, Ria, Hungária! — visszhangozták a fenyvesek borította góbé hegyek egy kisemmizett, megalázott, de hitében töretlen és élni akaró nemzet üzenetét. Kezdtünk megnyugodni, mert már látszott, hogy cselekedetünk nem volt hiábavaló. Érzékelhettük, hogy sikerült lángra lobbantani a hamu alatt szunnyadó parazsat.

De a java még csak ezután következett. A szájról szájra adott üzenet hívó szavára éjfélkor hatalmas tömeg gyűlt össze a tóparti kápolnánál. A civilbe bújtatott és közöttünk csellengő szekusok már nem tudták megakadályozni az események tovább gördülését. Az éjszaka leple alatt a toronyból így elhangozhattak azok a keserűségtől átitatott, mégis biztató mondatok, melyek egy nemzet lelkiismeretét voltak hivatottak felébreszteni. Jómagunk és a hozzánk csatlakozott alkalmi szónokok kegyetlen pontossággal soroltuk fel a trianoni döntés óta minket ért sérelmeket. Külön rávilágítottunk a kommunizmus éveire, melyek során a maradék szabadságunktól is megfosztottak bennünket. Melyek során lábbal tiporták emberi és nemzeti jogainkat. Melyek során a legelemibb fizikai szükségleteink kielégítését is szűk korlátok közé szorították. Mindezek hatására puszta létünk is veszélybe került, ezért a fennálló állapotok azonnali megszüntetését követeltük. Ennek érdekében összefogásra, ellenállásra és közös harcra szólítottuk fel nem csak az erdélyi, hanem a világ magyarságát is. A nyugati, magukat demokratikusnak tartó államokat pedig e küzdelem támogatására. Mondanivalónkat a tiltott és üldözött székely és magyar himnusz közös eléneklésével nyomatékosítottuk. A kommunista diktatúrát nyögő Romániában ez már önmagában felért egy rabszolgalázadással, az elhangzott beszédekkel együtt pedig már valóságos hadüzenetnek számított.

A ceausiszta rendszerhez méltó válasz mégis váratott magára. Reggel, bár a környező erdők zsúfolva voltak szekus különítményekkel, közvetlen beavatkozás nem történt. Valószínű, a több tízezresre duzzadt tömegnek és a felfokozott hangulatnak köszönhetően. Így a kuruc keserveseket jajongó tárogató hangjaira ébredt táborozók és a környező falvakból idesereglettek együtt könyöröghettek a Mindenhatóhoz a parti kápolnában celebrált szentmisén. 1981. július 26., Anna napja volt.

Másnap hajnalban rohamrendőrök és szekus különítmé­nyek fésültek át minden sátrat, zugot és rejtekhelyet. Mindenkit igazoltatva, a személyi adatokat felírva. Fényképezve és dokumentálódva. A legkisebb mozzanat, legapróbb részlet sem kerülte el figyelmüket. Ezt követően elmentek, anélkül, hogy bárkit bántalmaztak volna. Túl sokan, elszántak és meglepően egységesek voltunk, valószínűleg, ezért nem vállalták a nyílt összeütközést. A személyi adatok birtokában a kivárás taktikáját alkalmazták.

Futótűzként terjedt a történtek híre országhatáron belül és kívül egyaránt. Sem a hatalma teljében tobzódó diktatúra, sem az állandó rettegésben élő nép nem számított egy ilyen hihetetlenül merész fordulatra. De a szégyenhatár túloldalán a magyar ügyet eláruló vezetők vagy a gulyáskommunizmus közönyében fuldokló tömegek sem. Egyik fél sem volt felkészülve a történtek befogadására. Fel kellett ocsúdniuk a meglepetés okozta sokkból. Ez a tény rövid időre elodázta a számonkérést.

Csak rövid időre, mert ha a megszokottnál lassabban is, de az elnyomó gépezet végül mozgásba lendült, és lecsapott ránk. Munkahelyekről, iskolákból, egyetemekről, otthonainkból vittek el minket. Egyenként. Ezt hetekig, olykor hónapokig tartó vizsgálati fogság, kihallgatások, verés, lelki terror követte. Volt, aki eltűnt. Volt, akit elzártak vagy kényszermunkára vittek. Olyan is akadt, akinek idegrendszere vagy beteg szíve mondta fel a szolgálatot. És százával voltak magyar egyetemisták, akiket örökre kizártak az ország összes egyeteméről és főiskolájáról, vagy ha már végzős volt, mint jómagam is, nem engedték diplomavizsgázni.

Megfeneklett sorsok, kettétört életek, halálig viselt fájdalom. A román szocializmus fénykorának legsötétebb napjait élte. Sokan megkeseredtünk. Hiszen a végre kimondott szó, a tiszta csengésű, világos beszéd mondandónkkal együtt pusztába kiáltva szállt a semmibe. Anélkül, hogy cselekvésre ösztönözte volna azt a közösséget, melynek érdekében mi készek voltunk bármilyen áldozatra. Sokan megbetegedtünk a visszatért hallgatás, sunyítás és közöny fájó sebei miatt. A kegyetlenül nehéz fizikai munkától feltört tenyerünk nem sajgott úgy, mint a lelkünk, melyben mély nyomot hagytak a cserbenhagyás és árulás szögesdrótjainak tüskéi. Sorstársainknak a történtekhez és annak szereplőihez viszonyuló magatartása csontig hatoló kínt okozott számunkra. Mert a többség felelőtlen és meggondolatlan tettként, fellobbant, és lám, máris kialudt szalmalángként értékelte nekibuzdulásunkat. Túl nagy áldozatot vállaltunk, és semmit sem értünk el vele — érveltek, akik legalább suttogni mertek róla. Mellettem csak a szüleim tartottak ki a szó szoros értelmében a végsőkig. Ugyanis édesanyám belehalt az engem ért és még rám váró bántalmazás tudatába. Édesapám szegény, egyedül maradva szótlanul, de a történtekbe soha bele nem nyugodva még tizenkilenc évig hordozta keresztként meghurcoltatásom emlékét.

Huszonnyolc év távlatában emlékezem és emlékeztetek. Most is bizonyos vagyok benne, hogy akkor helyesen cselekedtünk. Helyesen cselekedtünk, mert több évtizednyi kényszerhallgatás után az erdélyi magyarság megmutatta, hogy még mindig képes, és a jövőben is képes lesz a fejét felemelni. Megmutatta, hogy még mindig képes, és a jövőben is képes lesz bátran szembenézni a mindenkori elnyomókkal és zsarnokokkal. Cselekedeteink értelméről vagy értelmetlenségéről a szabad véleménynyilvánítás jogán lehet, sőt, kell is vitatkozni, de bűn megfeledkezni és hallgatni róla. Bűn azokkal szemben, akik jól megfontoltan, a következmények tudatában, nemzetük érdekében vállalták vakmerő tettüket. Bűn lelkileg meggyötört családtagjaikkal szemben is. És bűn önmagunkkal szemben, hiszen hallgatásunkkal modern történelmünk egy csillogó darabkáját feketítjük be a feledés kormával. Törüljük le ezt a kormot róla, és eredeti fényét visszaadva mutassuk fel a jelen fiataljainak, hozzáfűzve: Csak bátran, felemelt fejjel, egyenes gerinccel, az igazságért és jogainkért küzdve érdemes élni.