A Nyergestetőn tartott megemlékezések sajátosan rítusszerűek: nem csak a kegyhely, a jeltelen sírban nyugvók emlékezete követel méltóságot, tartást, valahogyan az egész környezet egyedisége kéri, hogy az itteni — március idusán és augusztus elején tartott — főhajtások eleganciával illeszkedjenek a táj, hon- és hadtörténeti emlékhely által alkotott különleges egységéhez.
Hóesésben — mint legutóbbi nemzeti ünnepünkön — és esőben egyaránt. Mert a szombati, a Kárpátok főgerincére komorult idő mintha csak érzékkel kiválasztott díszlet lett volna a százhatvan évvel ezelőtt történtek felidézéséhez és az erdélyi magyar jövő körüli bizonytalanságok, illetve bizonyosságok megemlítéséhez. Hiszen nem csak a hely szelleméhez passzított rendhagyó történelemórát tartott Egyed Ákos, hanem a felszólaló politikusok utaltak azokra a válaszra és megoldásra váró kérdésekre is, melyek főként a Székelyföldön élőknek, de tágabb értelemben a romániai és Kárpát-medencei magyarság számára egyaránt fontosak. Miként az is figyelemre méltó, hogy Maros, Hargita és Kovászna megye tanácselnökei közös megjelenésükkel, vélekedéseikkel egyfajta szimbolikus, ünnepre időzített összefogást jeleztek. Jó lenne, ha ez gyakrabban és célirányosabban is megtörténhetne, jelezve, hogy a székelyföldi — a jelen kihívásaihoz és lehetőségeihez mért — összefogás, az autonómiához vezető autonóm gondolkodás nem csupán alkalmi kampányszlogen, hanem az itt élő közösség érdekében történő ésszerű, tiszta és világos, azaz pragmatikus cselekedetsor.
Elhangzott, hogy a százhatvan évvel ezelőtt legyőzött Tuzson János és honvédei — akárcsak mi — azt akarták, hogy ,,Székelyföld azoké legyen, akik dolgoznak, küzdenek és áldozatot hoznak érte, azoké, akik szeretik ezt a tájat". Nem kirekesztő gondolat, inkább utalás arra, amiért ,,érdemes itt élni". Minden épeszű embert ugyanis foglalkoztat, miként lehet mindennapi egzisztenciája értelmes és vállalható, lehetőség szerint tisztességgel, egyenes gerinccel megélhető. Talán ezt is üzenik Tuzson Jánosék, kik a legtöbbet, életüket adták e honért. Ők mindent megtettek. S bár napjainkban nincs szükség efféle áldozatra, ma, amikor a hatalom kisebbségellenes magatartása miatt ,,a székelyek szabadságharca nem ért véget", változatlanul megerőltető és alapos munka vár nem csak választott és önjelölt politikusainkra, hanem a hétköznapok emberére is azért, hogy a székelyföldi, az erdélyi jövő értelmes és vállalható legyen. Mert ez csak úgy magától nem adatik meg.
Az esőben, paripákon feszítő huszárok társaságában ünnepelt elődök tehát megtették, mi módjukban állt. A ma emlékezők, a Nyergestetőre figyelők, azok, akiknek fontos, hogy léteznek még közösséget teremtő helyek, megtesznek-e mindent azért, hogy értelmes és vállalható legyen a jövő?
