Ha valaki netalán nem értené, hogy az ideológiai különbségek, a mindennapos marakodások ellenére miért hajlandó továbbra is együtt kormányozni a Nemzeti Megmentési Frontból gyökerező Szociáldemokrata Párt és a Demokrata-Liberális Párt, a mezőgazdasági miniszternek a vidékfejlesztési pályázatok meghirdetése, elbírálása során elkövetett gátlástalan visszaéléseiből világosan látszik: a kormányzati pozíció számukra elsősorban a preferenciális pénzosztás, klientúrájuk kielégítése miatt oly fontos.
Hogy a hatalom felelősséggel is járna, a kabinetnek pedig az ország ügyes-bajos dolgaival kellene foglalkoznia, láthatóan nem érdekli a minisztereket. Ilie Sârbu mezőgazdasági tárcavezető például nyolchavi tevékenysége során ez idáig csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy érdekeltségi körébe tartozó vállalkozóknak akarta átjátszani a még állami tulajdonban levő mezőgazdasági földterületeket, illetve hogy a játékszabályok menet közbeni megváltoztatásától sem riadt vissza a vidéki infrastruktúra fejlesztését célzó programnál csak azért, hogy az általa támogatott települések biztosan pénzhez jussanak.
S minthogy a pályázatok elbírálása meglehetősen pontos és objektív kritériumrendszer alapján történik, a tárcavezető mindent megtett azért, hogy a legabszurdabb engedélyeket követelve elriassza a pályázni vágyókat, majd a kiírás feltételeit változtatta meg igen eredeti módon, a település fogalmának újradefiniálásával — amelyet egyébként törvény szabályoz. De talán ez sem volt elég, ezért érezte szükségét, hogy a leadási határidő előtt néhány órával, éjszaka kettőkor kiadott rendeletben a statisztikai hivatal besorolásait módosítsa, kénye-kedve, illetve érdeke szerint szegényebbnek vagy gazdagabbnak minősítve egy-egy települést. Azon már csodálkozni sem lehet, hogy Háromszékről számos település hátrányba került az intézkedések miatt, az egyetlen kedvezményezett pedig a szociáldemokrata polgármester által irányított Előpatak.
Az eljárás azonban nem csupán Háromszéket érinti, országszerte felháborodást váltott ki a miniszteri önkény. Nem véletlenül: azt ugyanis eddig is érzékeltük, hogy a kormány tartalékalapját afféle pártkasszának tekintik a kormányzók, és csakis pártkollégáik által irányított önkormányzatoknak szórják a pénzt, a mezőgazdasági miniszter eljárása azonban arra világít rá, a hatalom a jól begyakorolt hazai szokásokat érvényesítené a pályázatok útján lehívható európai alapok elosztásánál is. Mintha az integráció nem az európai normarendszer és magatartás átvételét, hanem balkáni csalások kivitelét jelentené számukra.
