Meggondolta-e ön?

Erdőd, okt. 23, 1846

Nem őrül-e ön azon, hogy olly szabad, mint madár a légben, melly tetszése szerint repűlhet, hova kedve, merre egy szép virág csalja? Meggondolta-e ön, mi az, egy olly heves embernek, mint ön, e szabadságától megválni? Engem elbájol a pacsirta varázséneke midőn mint gondolat hasítja keresztül a levegőt, s eltűnésén szinte fájdalmat érezek; de azért, ha akkor ismét visszajőne, ha önkényt hatalmamba adná magát, mégsem fosztanám őt meg a szabadságától mert félnék, hogy szerelmem sem volna képes szép szabadságának vesztét kipótolni s hogy annak csábító emléke és az utánai vágy fölemésztené örömét s elnémítaná bájos énekét, melly elébb olly magasztos, mintegy ájtatos érzelmekre gyulasztá az ember kebelét. Tehát...

Szabad legyen a költő, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmodozó lelkének szeszélyeit és ábrándjait követhesse. Kiállhatatlanná válhatik előtte bármely lánc, melly őt röptében korlátazná, nem gondolva meg következéseit... S ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint a láncot összezúzni? De hátha e lánc egy lélek boldogsága volna?

Petőfi jegyese!

Erdőd, jún. 2, 1847

Május 16-án érkezett meg ő, s ekkor rövid öröm után következtek oly napok, melyeket nem feledhetnék, bármily hosszú lenne is életem. Annyit szenvedtem tizenegy nap alatt, mennyit még soha. De május 27-én kezdődött a boldogság, melly ismét jóvá tenné egy élet keserűségét. E napon együtt voltunk, e nap óta vagyok Petőfi jegyese!...

Ma levelet kaptam Sándoromtól, és szabad neki felelnem. Nem hiába állt sárga rózsa asztalomon, midőn e levelet kaptam, mert ennek olvasása után az irigység föltámadt bennem, pedig erről az érzésről eddig semmit sem tudtam. Nem is lehet csodálni, hogy is ne? Azt írja, hogy kesztyűmet, mellyet neki adtam, minden reggel és este csókolja; s én irigy ne legyek, illy pazarlás föl ne ingereljen! De jól van, én is így teszek; nekem megvannak az ő levelei, s én ezekre pazarlom azt, amit ő neki még nem adtam.

,,Már hó takará el a bérci tetőt"

Koltó, okt. 3, 1847

Borult, fénytelen arccal tekint le az ég, haragos, zúgó szél ütötte föl táborát közte és a föld között, és kergeti indulatosan a könnyező felhőket, mintha a napot akarná kiküzdeni tőlök, mellyet barna szárnyaikkal úgy elfödtek, hogy az csak ritkán és csak egyes sugaraival nézhet le közőlök. Végképpen eltávozott a nyár, s helyette itt az ősz, titokteljes lényével, mellyből nem tudhatni: diadalt vagy sajnálatot érez-e lépéseinek pusztító hatalmán? — Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fű és virág, fa és bokor; alig észrevehetőleg bágyadnak és sárgulnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell hagyniok a fát, bokrot vagy virágot, mellyen születtek s mellytől most örök búcsút vesznek. Ollyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatatlanul elvesztett öröméről gondolkodnám, melynek édességét és keserűségét egyformán az utolsó cseppig kiittam már, és többé se jót, se roszat nem várhatok belőle. A bércek, mint szerelem nélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran; fejeiken a hókoszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának. A köd részvéttel borítja legsötétebb fátyolába bánatos arcaikat, a fák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy ótalmul a tél hideg ölelései ellen.

El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját

Erdőd, okt. 2, 1848

Oh, te kapcakötő, főzőkanalat forgató teremtése az istennek, asszony! Hogy érzed most magadat? Érzed, ugye, magasztos hivatásodat? Lelked az önérzet elragadó száranyain röpül egyenesen a dicsőség hetedik egébe? Bizony, van is rá okunk. Milly dicső hivatás is ez! Most, midőn férjünk, kedvesünk fegyvert ragadva rohan a hon megmentésére véres harcot küzdeni, most, midőn minden pillanat halált hozhat életünk legdrágább kincsére: mit csinálunk, mit csinálhatunk mi?

Mit csinálok én addig, mig Sándorom odavan? Én, ki előtt az élet semmit-érő, utálatos teher volna Sándorom nélkül! Én, ki őmellette elfeledkezem égről-földről! Én, ki a pokolba elmennék érette!... Mire jutottam én most, midőn kenyértörésre került a dolog? Mivel mutatom én még olly kiválónak képzelt szerelmemet? Oh, hogy el nem süllyeszt a szégyen! Nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthon ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!

Én, ki előtt a világhistória minden hősnéi sem tettek többet, mint mennyire őket az alkalom, a sors segíté, mint mennyit én akartam tenni, és hittem is, hogy tenni fogok. Most már nem kívánok, nem álmadoznám külön kiváló szerepről a nagy szellemek között, nem is vágynék soha saját hírre, dicsőségre — elég volna az is, sőt fő boldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetném, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám: él-e, ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szívével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvezelném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, melly őt felfogná, s én lennék az árnyék, melly utána szállna sírba, s ott véle együtt enyésznék el.

És még ennyit sem tehetek! El kelle maradnom tőled, mint naptól az éjnek — nem élhetek, nem halhatok veled együtt!

De ez még nem elég... El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját, tűrnöd kellett olly hitvány semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolnák!

Nehogy távozz a legszigorúbb hűség útjáról!

Erdőd, okt. 14, 1848

Midőn 846-ban, novemb. 5-én elmentél tőlünk, és Endréden olly csúfos hazugságokkal lázítottak föl ellenem, minek következtében majd örökre elvesztettelek...

Ha talán most is...? Vigyázzatok, vigyázzatok, emberek! Ne költsétek föl a gonosz szellemeket, mellyeknek éhsége nagyobb a vadállaténál és dühössége rombolóbb az elemeknél!

Ki tudja, millyen jó emberemmel találkozott Sándor, ki rágalmazó beszédeivel ismét olly nagy következéseket idéz elő, mellyek máris választófalként emelkedtek föl közöttünk... Csakhogy most aztán az isten irgalmazzon mindkettőnknek! Bármilly iszonyú kétségbeesés venne is rá, hogy csak egy pillantással is vétkezz szerelmünk ellen, csak egy lépésnyit is távozz a legszigorúbb hűség útjáról... mondom: nem lenne többé mentség a kétségbeesés, melly megmentene bennünket. Isten őrizz ily gondolatoktól! Mintha ezer tövissel tépnék szívemet.

Vigyázzunk, vigyázzunk...

A debreceni események által felköltött aggodalmaim már rég megszűntek, midőn te azokat a mult napokban ismét magad támasztád föl, midőn Laukáékhoz mentünk, s te az úton megboszankodtál olly haszontalan semmi miatt. Ekkor véletlenül valami ollyasmit mondtál, mi magában csekélység, de bennem iszonyu félelmet költött föl. Magad sem vetted észre, midőn azt mondtad: várj csak, várj, majd meglátod, én mit fogok tenni...

Az akkori körülményeket tekintve e mondásod fölött nem volt mit aggódnom, de fölfedé előttem, hogy valaha legnagyobb szerencsétlenséget okozhat köztünk a visszatorlási vágy, melly hamar föltámad szívedben, s melly már egyszer megtaníthatott volna, mire vezethet, ha szavára hallgatsz.

Ha lesz mit visszatorlanod, ha valódi okod lesz rá, ekkor tedd meg, igen, ha megérdemlem — de vigyázz addig, mint a becsületedre, hogy ne találj ott valamit, hol semmi nincs. Nem csak magamért: gyermekünk nevében is kérlek: vigyázz, hogy egy hajszálnyi okot se szerezz magadnak a késő megbánásra... mert ekkor tőlem, e tekintetben, semmi vigaszt vagy bocsánatot ne várj.

Egyetlen, könnyelmüségből vagy kétségbeesésből (mi, ha egyszer megtörtént, előttem mindegy) eredett cselekedet örökre elszakaszthat bennünket, ha csak pillanatra is homályt vonhat a legtisztább szerelemre. Pedig multkor azt mutattad, hogy tőled illyesmit retteghetek...

Ha valami illyet sejtek most is...!

El kell hagynom gyermekemet

Kolozsvár, november 10, 1849

El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam. Még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött, s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak...

Ha így van, mi lesz belőlem? Inkább, oh, ezerszerte inkább osztanám meg ővele a sírt, mint gyermekemmel az életet! Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? Ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt? Mi lenne belőlem, ha élve maradnék? Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél.

Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat alatt? Ha meg nem birom ez utat tenni a legkeményebb téli időben, a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között?... Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utósó leheletemet senki, siratlanul tennének le a sírba, mintha soha senkit nem szerettem és engem is soha senki nem szeretett volna...

Ez nem rettent vissza. Inkább siratlanul meghalni, mint megsiratva élni!

Szeptember végén