Elment egy természetjáró barátunk. A Kárpátok hegyeit-völgyeit járva úgy dobott Ő is követ, úgy hullt az ág kezéből az egyébként jeltelen sírokra, ahogyan szent őseink tették évezredekkel ezelőtt valahol az őshazában.
Szerette akár századszor is megjárni ennek a csodálatos tájnak az ösvényeit. Különösen a Nemeréket, a Nagy Sándort. Felső-Háromszék számára nem csak egy néprajzi táj volt, hanem lelkiállapot.
Naplójában írta, hogy ezek az utak — barangolásaink — segítették, hogy újjászülessék. Számára csoda volt minden. A Pogány-havas pünkösdi virágözöne, a páratlan kilátás a Szellő-tetőről, a havasi szélben táncoló szellőrózsák, minden, amivel a Teremtő felruházta Tündérkertet.
Az a természetjáró típus volt, aki örömét lelte az apró szépségekben. Nem vágyott el innen, bár a magyar—néprajz szak elvégzése után a megélhetés kényszerítette máshol is próbálkozni. A szíve mindig visszahúzta: ,,húz, vonz a táj", ,,igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz"...
Elment. Naplójában e sorok szerzőjének írta: ,,A kellemetlen emlékeket feledd el, és békülj meg, amivel megbékülni kényszerít az Isten."
Így lesz, Erdélyi Péter Zoltán barátunk! Megbékülünk, és biztosítunk, hogy velünk leszel mindig, amikor a hegyek karéjából letekintünk a háromszéki tájra, de ott leszel a Gyimes völgyében is, ott Hárompatakon és a Szeret mentén is, amíg minket is elszólít az Úr.
Érted mondott imáink kísérnek el oda, ahol az Úr előkészítette számodra a helyet — mert azt szeretné, hogy ahol Ő van, mi is ott lehessünk!
Erdélyi Péter Zoltán 1968. május 4-én született és 2009. augusztus 6-án, Urunk színeváltozásakor ment el. Biztosítunk, hogy akik szerettünk — és kislányod, aki Kárpátaljáról érkezett, és végig ott állt betegágyad mellett —, megtartunk emlékezetünkben.
Kakas Zoltán
