Mi, székelyföldiek, illetve észak-eredélyiek kivonhatnánk négy rövid, háborús esztendőt az 1920. június 4. óta eltelt időszakból — ekkor íratták alá a trianoni békediktátumot —, de ne aprózzuk el dolgainkat, ne, mert ez csak egy lélegzetvételnyi idő volt, igaz, hogy akkor akkorát szusszanhattunk, hogy abból a levegővételből még máig is futja, mert másképp a mi térségünk magyarsága is dél-erdélyi sorsra jut, szórvánnyá nyomorodik, mert a brutális, elnemzetlenítő hatalmi lépések kádenciájára a helybeliek egy része is felveszi a ritmust, és nem egy esetben saját történelmi kötődését széttépve átáll azokhoz, akiknek odaajándékoztak a történelmi Magyarországból egy, a maradék országénál is nagyobb darabot. Voltak, akik azonosulni tudtak a szétszakítottsággal, vannak, akik nagyszülei, szülei, felmenői minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy magyar maradhasson a magyar. Akkor is, ha iskoláit elveszik, nevét, szülőföldjének megnevezéseit betiltják.
Aki a Trianon-évforduló előtti napokban végigböngészte a világhálón a téma jelenlétét, a hazai magyarság számára két figyelemre méltó pozitív jelenséget érzékelhetett. Először is hazanézve megállapíthatjuk, városunk, Sepsiszentgyörgy Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad mellett az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezésében ,,rendhagyó történelemórát" tart, fényképkiállítást rendez. Jó dolog az, ha azok, akik hatvan-hetven esztendővel Trianon után születtek, átveszik az emlékezés stafétáját, és arra az új helyzetre figyelnek, hogy a Trianon után megcsonkolt, maradék Magyarország egy európai közösségbe került az egykori zsákmányból részesült országokkal, s a trianoni veszteséget ezzel a nyereséggel próbálja kárpótolni, kimondva, hogy az egyetlen jóvátétel a békességes együttélés és a szülőföldön maradás záloga az autonómia lehet. Akkor is, ha egyelőre nincs olyan román politikai alakzat, magas állami méltóságot viselő, aki ezt a törekvést támogatná. A másik pozitív észrevétel az, hogy a többnyire Trianon közvetlen vagy közvetett következményeként szétszóródott magyarság jeles képviselői ma is vállalják az ébresztőóra szerepét. A legmarkánsabb Trianon-írást az Ausztráliában élő Csapó Endrétől olvashatjuk. Ennek Kárpát-medencei társa a Duray Miklósé (Szlovákia, azaz Felvidék), és az Ágoston Andrásé (Szerbia, azaz Délvidék). Az utóbbi állapítja meg, hogy ha az unióban minden hetedik lakos valamelyik kisebbségi közösséghez tartozik, akkor a demokratikus kisebbségi autonómiák létrehozása olyan cél lehet, amelynek megvalósításában minden európai nemzet, így a magyarországi magyarok is érdekeltek.
Nos, ennek a tételnek a maradék országi tudatosítása, illetve kormányzati képviselete hiányzik, mert hihetetlen és páratlan módon a mai magyar vezetés képtelen az uniós együttlét nemzetegyesítési lehetőségeivel élni.
Ezt a felelőtlenséget és tehetetlenséget ellensúlyozandó emeljük ki, hogy ugyancsak az erdélyi magyar fiatalok kezdeményezésére egy uniós parlamenti képviselőt, Gál Kingát kérték fel a témát Kolozsváron körbejáró rendezvény fővédnökségére.
Az unió történelmi alkalmat kíván a megmerevedett trianoni állapotok feloldására — figyelmeztet a világ másik pontján élő és alkotó Csapó Endre. Az a kérdés, hogy van-e, lesz-e, aki ezt az alkalmat kihasználja.
