Aki a déli csendben érkezik ebbe a szentföldi, alig háromszáz lelket számláló faluba, aligha talál beszélgetőtársra az utcákat róva. Egyedüli hangos szó a nagyobbik harangé, az is a delet jelzi, a kis műemlék harang csak akkor szólal meg, ha misére vagy sátoros ünnepre hívja a hilibieket. Egy délutánra rúgó munka árán lehet itt csak meghallani a hilibi hangokat.
Ebéd után a kicsi felső bolt erkélyén látni ugyan egy-egy üveges sört fogyasztó férfiembert, de legjobb, ha ismerőssel indul faluvallatóra a riporter.
Szerusztok!
Vitályos Emíliával, a hilibiek nyugdíjas tanító nénijével indulunk útnak. Szívesen kalauzol, mert hát mi már az ozsdolai faluházán megtudtuk, hogy a helyhatósági választások óta többségi szavazattal Hilib képviselőjeként községi tanácstag, ahogy faluhelyen mondják, falufelelős. Nincs olyan ember, aki ne ismerné a faluban, a lakosság felét tanította is. Menet közben jobbra néz: szerusztok! — mondja, balra néz: szerusztok! Valamennyien tanítványai, tőle tanultak betűvetést, számolást és emberséget. Látszik is, mert Hilibben az érkező idegennek is kijár a Jó napot! Felcser Levente, az önkormányzat gazdaelöljárója már mondta, hogy kevés háromszéki falu oly alkalmas a sokat emlegetett falusi turizmus fejlesztésére, mint Hilib. Utunk egyik célja volt a falu infrastruktúrája felől érdeklődni, hiszen ez egyik legfőbb feltétele, hogy e pénzt hozó ágazat itt fészket rakhasson. Vasile Silvestru Brănduş-Dendyuk polgármester telefonon tájékoztatott, hogy a válság miatt látható változásokra nem lehet ugyan számítani, de a falusi turizmus feltételei részben már adottak. A Hegyalja falvait összekötő műút egyik szakaszára, a Kézdimartonos és Ozsdola közötti határtól a községig terjedő részére kormánypénzből készül már a kivitelezési terv, azután következik a hilibi szakasz. Mondanunk sem kell, hogy a hilibi részt két és fél esztendő alatt eléggé megviselték a járművek, s a felületi kezelés, portalanítás — ahogyan a szaknyelven nevezik — hamar tönkrement. A kátyúkba egy kis tört kő kívánkozna.
Tócsák jelzik a kátyúkat
— Az energiaellátással nincsen baj — mondta a falufelelős —, ipari áram is van. Már három éve, hogy jó minőségű ivóvizet kap a falu egy bővizű forrásból. A Vármegye utca kapta a legkésőbb, de már ott is elkészült a hálózat. Csak az nem vezette be, aki nem akarta. A kanalizálás a falusi turizmus nélkülözhetetlen feltétele, de aki vendégházat létesít, az ülepítőt is készít. Számíthatunk az ozsdolai tanács segítségére, például a szemét rendszeres összegyűjtését és elszállítását már nálunk is megoldották. De olyan a falu fekvése, hogy esős időben a trágyalé aláfolyik az utcákon. Nekem is van ülepítőm, nem olyan rég húzattam ki. Állandó jelleggel kérem az út aszfaltozását. Majdnem önerőből kialakították annak idején a helybeli körorvosi rendelőt, be is indult a rendelés, de sajnos, nem vezették be az épületbe a villanyáramot és a vizet. Nos, ez az, amit a községvezetéstől kérünk. Szólok az iskoláról, ahol az életemet eltöltöttem. Én igényeltem vissza az iskolaerdőt. Annak jövedelméből vettünk számítógépet, de kaptunk az ozsdolai központi iskolától is. Az igazgató azt ígérte, hogy elkészíti Hilib honlapját az interneten. Beszerelték a központi fűtést. Kéretem, hogy hozzanak össze egy olyan magyarországi falucskával, amellyel testvérkapcsolatot tudnánk kialakítani. Ebben Finna István alpolgármesterünk segített. Szeptemberben ellátogattunk a Nógrád megyei Becskére. Katolikus falu az is, nagyobbacska, mint Hilib, külön önkormányzattal. A falunapokra voltunk hivatalosak. A nyáron a becskeiek eljöttek az ozsdolai falunapokra. Ünnepi szentmisén vettek részt nálunk, baráti asztalhoz ültünk az iskola egyik termében. Jövő hónap elején megyünk megint Becskére, falunapokra, s akkor fogjuk papíron is szentesíteni együttműködésünket. Nem a legalkalmasabb nekünk, mert itt éppen teljében lesz a pityókaszedés.
Hilibben — talán éppen a jövőre és a csendes körülményekre, a bioeledelre gondolva — több városi személy vásárolt telket-házat. A kézdivásárhelyi Szabó Áront, aki vendégházat épített itt, csak telefonon tudtuk elérni. Jövőterveit firtató kérdésünkre adott válaszából kitűnt, az egyre növekvő pénzhiány minden gondok fő oka.
„A Luci nálunk egy millenniumi erdő a falu feletti magaslaton. Úgy mesélik, hogy Szalai András ültettette 1896-ban a Hilibi hegyre" — olvassuk Vitályos Emília kéziratban lévő hilibi monográfiájában. Milyen jó lenne, ha sok más faluhoz hasonlóan ez is nyomdafestéket látna.
Csipkebingolyósok
,,Szép hagyomány nálunk a csipkebingolyó-főzés, amit még most is művelnek a hilibi asszonyok. Ők a szakszerű mesterei a magas C-vitamin-tartalmú rózsabogyólekvárnak. Ezért is nevezzük a hilibieket csipkebingolyósoknak" (vagy peccseseknek — szerk. megj.) — így tovább az említett kéziratban. Azt már a helybeli asszonyok mondták el, hogy e vidéken minden falunak megvan a nevezgető neve: a gelenceiek fűrészkorpások, a haralyiak verttejesek...
Ezek a lekvárfőző felszerelések
Nem volt hiány leleményességben itt, amikor arra került sor, hogy ajándékkal lepje meg e kicsi falu a magyarországiakat: rózsabogyólekvárt gyűjtöttek a családoktól, ellátták mutatós címkével, és szépen csomagolva adták át minden idők legkiválóbb, legjobb helyi ajándékát.
— Hogyan készül ez a lekvár? — kérdeztük Gál Imrénétől, akinél a 81 éves Ambrus Vilma szomszédasszony is ott volt, így ketten mesélték el a lekvárkészítés titkait.
— A bogyókat megpucoljuk, megmossuk, megrotyogtatjuk a tűzön, és húsőrlőn ledaráljuk. Régen nem így volt — tette hozzá Ambrus Vilma. — Egy cseberben bottal megtörtük! Felengedtük fövő vízzel. S miután kész volt, átpasszíroztuk, utána pedig a szőrszitán átdolgoztuk, ami a szőrt felfogta. Az így nyert masszát — folytatta Gálné — egy keveset még főzzük, levastagítjuk, és literéhez egy olyan 60 deka cukrot hozzáadunk, és kész!
Kóstoló kiskanalat is adtak kezünkbe, hogy a finomság íze nélkül ne távozzunk.
Nem a Luci
az, ami valamit hoz is a falucska népének, hanem a tetemesebb közbirtokossági erdő. Tóth Lajos birtokossági elnökkel (képünk) beszélgetve derült ki, mily dicséretes módon szerezték a hilibiek vissza ezt a szép közösségi vagyont. Ennek példáján kellene a falu más dolgaiban is cselekedniük, igyekezzenek lépést tartani a mai idők nem éppen legkönnyebb taktusra való menetelésével.
— 740 hektár erdőnk van a Szilpallótól egészen a Hármashatárig, és 190 hektár legelőnk — jegyeztük Tóth adatait. — Nincs leromolva az erdő állaga. Még vagy öt évig ereszt. Vigyáztunk arra, hogy ne zsákmányoljuk ki az erdőt, mint sok helyen azt megtették. Üzemtervünk van, adósságunk hála Istennek nincsen. Hektáronként osztottunk egy köbméter tűzifát, és aki azt nem vette ki, annak pénzbeli értékét kapta. A fát behordattuk a faluba, és csak innen kellett hazafuvaroztatnia a tulajdonosnak. Erre az évre is bélyegeztettünk, s nagy részét már el tudtuk adni egy gelencei vállalkozónak. Fenyőfa bükkel, vegyesen.
A legelő sorsa Hilibben is különösen alakult. A birtokosság a támogatást választotta, mert abból tudta fizetni a legelőtakarítást és az őrzést, s így bizony szinte ebek prédája lett a legelő, mert a törvény szerint: vagy támogatás, vagy legeltetési díj. A falu teheneinek összezsugorodott a legelője, s nagy részét juhok járják. A juh még hagyján, de hát a kecske... Ezen már változtatni a nyáron aligha lehet. Hilibnek jövőben félre kell tennie a személyeskedéseket, az idén nem akartak hadakozni a juhásszal, elő kell venni a rendtartó székely falu egykori helyi törvényeit (megjelentek nyomtatásban is — szerk. megj.), és rendet kell teremteni a legeltetés dolgában!
Szent János szolgálatában
Kelemen Szilveszter Pál volt fiatal hilibi katolikus gondnok tragikus halála után Orváth Géza lett az egyház megbízott gondnoka. 280 körülire teszi a helybeli katolikusok számát. Nem annyira a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt helybeli templom látnivalóiról, a védőszentet ábrázoló oltárképéről, mint inkább a hétköznapi gondokról faggattuk. A templom 1861-ben épült, de a falu régi kápolnájának kő ajtókerete, ami a jelenlegi templom sekrestyebejáratául szolgál, elárulja, hogy a késő gótika ízlése szerint épült, ami itt, nálunk a XVIII. század végén még virágzott. Kisebbik harangja 1770-ből való, műkincs értékű. Nem volt a világ közepe Hilib, hiszen 1567-ben csak tizennégy család lakta.
— Éppen a héten kezdtük a templom belső javítását, újrafestését — mondta a gondnok. — Előbb az idevaló kőművesek végeztek, most jönnek a gelencei festők. Nemcsak festetünk, aranyozunk is minden tárgyat, lefestjük a padokat. Közkertet csináltattunk hátul a szomszéd felől. A tegnap járt itt Bereczi István plébánosunk Gelencéről, mert mi egyházilag oda tartozunk, nem Ozsdolához, mint a falu. Június 24-én volt a búcsú. Nagyon szép volt. Nyolc pap misézett, köztük egy magyarországi érsek is.
A megbízott gondnok Klementinával és Tihamérral
Orváthékat érdekelte a család múltja. Tetemes anyagot gyűjtöttek össze a famíliáról, és a rokonok segítségével elkészítették a családfát. Ritka, hogy fiatalkorúakat érdekelje a család múltja. Nem így a gondnok két gyereke, ők arra törekednek, hogy minél tökéletesebb legyen a családfa. Mindketten elsős koruk óta a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskola tanulói, nagymamájuknál laknak Kézdin, hétvégeken édesapjuk fuvarozza haza és vissza őket.
