Hlavathy Károly sepsiszentgyörgyi fotóművész idestova több mint harminc esztendeje járja, így értelemszerűen szereti és fotózza is falvainkat, nem csak azért, mert maga is falun nőtt fel, hanem azért is, mert ez számára az egyik ,,megtalált út" a fotográfiában. Háromszéken egyébként eddig is létező folyamatot lendít tovább most a Felsőrákoson és Alsórákoson fotóművészeti alkotótábort szervező megyeszékhelyi Mohos fotóklub (a Képvidék alkotócsoport ugyanis a megye több falujában szervezett már hasonló rendezvényeket), ám Hlavathyék és támogatóik végül is több Hargita megyei táborban való részvétel után döntöttek úgy, hogy térségünkben is tovább folytatják ezt a sajátos fotográfiai feltérképezést. ,,Nem a pusztuló falut keresem, nem erről szól az én ottani fotós létem, hanem egyfajta követése annak, ami ott történik. Nem kimondottan szenzációt keresünk, hanem beleolvadunk egy kicsit a falu életébe, én ezt tartom érdekesnek, az emberekkel való társalgást, persze, felkiáltójelként jelezzük, ha olyasmit veszünk észre, amikor például pusztul egy építészeti örökség" ― magyarázza Hlavathy Károly.

A fotósok is azt látják, mint bárki más, aki nem csak nézelődik, hanem lát is: a székelyföldi falvak ugyan őrzik a maguk hagyományos jellegét, de folyamatosan alakulnak, az ott élő emberek pedig keresik a maguk érvényesülési lehetőségeit, miközben az idősek generációja érdeklődés esetén szívesen és közvetlenül mesél élettapasztalatáról, megélt világáról. És a fotóművészeti alkotótábor résztvevői egyebek mellett ezeket az embereket ismerik meg és keresik fel: velük beszélgetvén portrék, emberábrázolások tucatjai készülnek, megmutatván, ezek vagyunk és így élünk a huszonegyedik század első évtizedének végén. Főként idősödő székely emberek néznek tehát szembe velünk ezekről a fotográfiákról, képi lenyomatát adva ennek a sokszor fuldokolva lélegző kornak. Természetesen, mutatnak nekünk épületeket, templomokat ― Hlavathy Károly különösképpen a hívekkel többé-kevésbé telt, azaz közösséget összefogó templombelsőkre kíváncsi, a szertartási hely mellett többnyire hétköznapokon keresi az ottani arcokat, tekinteteket ―, a falvak sokszor ámulatra méltó környezetét, de mindenek fölé kerekednek az ott élők, akikhez később visszaviszik a fotográfiákat egy-egy kiállítás, néhány kézbe adott fénykép erejéig.

Bizony, jó lenne, ha ezek az alkotások ― egy hét alatt ugyanis fotóművészeti szempontból is értékes anyag születik ― nem maradnának vállalkozó szellemű fotósaink számítógépeinek memóriájában, hanem kiállítások mellett a települések létező vagy készülő honlapjain találnák meg helyüket, mi több, kiadványok, albumok oldalaira kerülhetnének. Mert rólunk, itteni archaikus, meghitten keserédes világunkról szólnak.