Egyesek kényszerből kezdenek gazdálkodásba, mások élethivatásukat lelik fel benne még akkor is, ha az számukra távolról sem bizonyul bőségszarunak.

Falura visszahúzódott háromszékiekről lesz szó a továbbiakban. A nagy iparosítási hullámnak, mely a hetvenes-nyolcvanas években árasztotta el a Székelyföldet, és ipari proletariátust teremtett egy földművelő közegben (vagy éppen betelepítette nagy hirtelen azt ide), hamar megjött a böjtje a rendszerváltás után. A változások emberi sorsokat sodortak magukkal, megkapaszkodni sokaknak csak üggyel-bajjal sikerült. A kilencvenes években a mezőgazdasági területek felaprózódása a szigorúan vett gazdasági célszerűség szempontjából ugyan képtelen helyzetet eredményezett, sok, munkahelyét veszített embert azonban amolyan második szociális védőhálóként óvott meg attól, hogy teljesen nincstelenné és feleslegessé váljék. Ezzel magyarázható, hogy szívósan fennmaradt, és még távolról sem leírható, ugyanis szükség van rá. Ma a másutt elparentált, apró táblás törpe- és kisgazdaságok, illetve háztájik nálunk ismét támaszt nyújtanak gazdáiknak a létfenntartásban, hellyel-közzel az uniós betagozódás előnyeivel is élni tudnak, némelyik még fejlődési lehetőségeinek is tanúbizonyságát adja.

Felborult a papírhalmon

Ifj. Incze Károly szép emeletes házban él családjával, idősb Incze Ká­rollyal egy udvaron. A jól felszerelt épület és gazdaság nyilván legalább két nemzedék erőfeszítéseinek gyümölcse. A ma negyvenéves, ereje teljében lévő férfi, aki a nyolcvanas években még az építészeti líceumban, majd a mai Puskás elődjének szakiskolájában végezte tanulmányait, és elektromechanikusként szabadult fel, 1986-ban a kötelező kihelyezés rendjén került az autóvillamossági gyárba. Azok közé tartozik tehát, akik révén radikális szakítást idézett volna elő az akkori rendszer a családi hagyományokban, s akinek a már korábban téeszekbe terelt szülők mellett valami teljesen új pályát kellett volna befutnia. Utolsó vakációján amolyan ízelítőként két hónapos munkatáborba vezényelték, majd felvették a Jájába, ahogy Háromszéken becézték a gyárat, s ott úgy megvetette lábát — Tima mester annyira megbecsülte, azt mondta neki: innen csak velem együtt távozol —, hogy a végső nagy leépítésig, 2005-ig tizenkilenc éven át ott dolgozhatott. Közben szerelt össze mindenféle villanymotort, miniszalagfűrészt, emelőt, vízpumpát, tekercselt, és elvégzett bármit, amit rábíztak. Szerette az üzemet, jól szervezettnek tartotta, értetlenül áll csődbe jutása előtt, úgy véli: azt csak a politika okozhatta. Mint megbecsült szakmunkást felvették volna a ma a gyártelepen működő egyik kisebb német céghez, de ingázási gondok miatt ez nem sikerült, korábban ugyanis öten összetársulva jártak be Gidófalváról saját kocsiikkal, egyedül már aránytalanul sokba kerül. Szívfájdalommal említi, hogy a motorgyár teljesen leállt, úgy hallotta, ócskavasárban értékesítik a drága, számítógép-vezérlésű esztergákat is. Egy évig munkanélküli-segélyben részesült, be-beugrott helyettesítőként egy céghez a szabadságolások idején, de megélnie már a felélesztett gazdálkodásból kellett. Öt hektárt kaptak vissza, édesapja a lovat, amivel járt, megvehette, a szántást megfizetik a traktoristának. 2000-től káposztatermelést folytatnak harminc áron, beletanultak, időnként beválik, időnként nem, pl. 2001-ben nem volt jövedelmező, mert nagyon lementek az árak. ,,Tíz évből átlag háromban nem jön be" — vélekedik. A vegyszerezést is háti permetezővel oldják meg. Termesztenek gabonát, pityókát, zöldséget, azzal piacra is jártak, ellátnak egy városi kiskereskedőt. Édesapja otthon a két tehénnel vesződik, háziasszony felesége is besegít a háztájiban. Egy éve megint van állandó havi jövedelme, sikerült telephelyi őrként elhelyezkednie az UTEP magyar cég javítóműhelyében, mely a gidófalvi letérőnél létesült a csíki országút mentén zöldmezős beruházásként, és évek óta működik. Reggeltől reggelig teljesít szolgálatot, utána két napja szabad, tud hát gazdálkodni mellette, s nem kell ingáznia. Pénzkeresetük a hét-nyolc hónapon át csordogáló tejpénzből, a zöldségtermesztésből és béréből származik. Fia jövőre érettségizik a kereskedelmiben, saját lábára állhat. Fiatalnak tartja magát, az is, de szaktudása kiaknázatlan, emiatt csupa nosztalgia. ,,Nagyon szerettem volna, hogy a gyárban tovább folytassam, de ha az a papírhalmon felborult, ez lett belőle."

Jól megfizették

Falusfele, a 45 éves Fazakas János némileg más sorsképlet, mindenekelőtt abban különbözik tőle, hogy bevallja kerek perec: ő a gépekhez nem vonzódott soha, ,,örökké" az állatokat szerette. Az életben dobbantania azonban neki is az iparban volt érdemes a nyolcvanas években, érdekes vargabetűk után lett kollégája Incze Károlynak.

— Az általános nyolc osztályt itthon végeztem el, és azután mentem a textilipari szaklíceumba, még nem Kós Károlynak hívták. Három kilencedik volt, a mienkben a 33-ból 26-an magyarok voltunk, de románul tanultunk. A másik nappali románokból állt, a bentlakás mind moldvaiakkal volt teli. Én azokból egyet sem láttam az utóbbi években Szentgyörgyön, kollégám mondja, azok mind hazamentek. A tizedik után szakiskolába kellett volna iratkozni, ez 1981-ben történt, de én nem szerettem, a textilgyárba sem kívánkoztam, és bár kihelyeztek, mivel nem töltöttem volt be a 17 évet, eljöhettem a gidófalvi komplexbe (állami tehenészetbe — szerk.), négy istállóban volt vagy négyszáz fejőstehén, azt jól megfizették. De csak hat hónapig, akkor 17 évesen egy szomszédom bészerelt volt a Jájába, a villanymotorgyárba. De ott egyéni norma volt. S a textilben 1600 lej volt a fizetés, az egyéni normán pedig meg lehetett keresni a 3500—4000 lejt is, mert darabszámra csomagoltunk. Megmondhatja Vitályos Barna is, akivel együtt jártam iskolába, s aztán együtt dolgoztunk. Egy román mesternő, Finta Neta, rendes fehérnépecske, örökké azt mondta: fiúk, ti annyit csináltok, mint három román. Egyéni normán mi augusztusban még 5000 lejt is kerestünk. Akkor hatalmas pénz volt. Kilyén Sándor szekciófőnöknek a fizetése volt 3600 lej, azt mondta, ti másfélszer annyit kaptatok, mint én. De nem nyolc órában kerestük azt meg. Bémentünk az ötös vonattal, a program hat húsztól kettő húszig tartott, mi ott maradtunk estig túlórázni. A szakmám? Szakképzetlen voltam. Hivatott a személyzeti főnök, iratkozzam be kazánfűtési tanfolyamra, de oda se mentem. Nekem az tetszett, hogy a kettős vagy hármas kategóriásnál is többet kerestem. Pénz s pénz: én arra törekedtem. Hajtottunk a pénzért.

Fazakas János azzal indokolja erőfeszítéseit, hogy édesapja meghalt, amikor leszerelt, édesanyja kollektivista volt, öccse még nem dolgozott, a ,,semmivel" kezdte, ,,házat kellett javítani, az utolsó tyúkpajtától mindent" magára utaltan kellett felújítania.

A faládákba csomagolt villanymotorok azonban súlyosak voltak, tízkilóstól fel a hetvenig, s emelgetésüknek meglett az ára.

— Kilenc évet lenyomtam a csomagolóban, a derekamat megerőltettem, a nehéz munkát télen is levetkőzve végeztük a hidegben, s diskust kaptam volt. Bekerültem a kórházba, István doktorhoz, meg akartak operálni. Két hónapon keresztül injekcióztak majdnem mindennap. S akkor abbahagytam volt a csomagolást. A főnök rendes ember volt, bészerelt az őrökhöz, ott dolgoztam hét esztendőt. Tizenkétóráztunk, három poszt volt, és probléma elég, lopás, ilyen-olyan dolgok. Hogy akkor az államtól többet loptak? Azt hiszem, nem a szegény munkás lopott akkor sem többet. Annyit el merek mondani, hogy akárkivel találkozom, senki nem mondja, hogy te kilőttél velem. Ha elő is fordult, azt mondtam inkább: Tedd le! Vigyázz! Ne legyen az, hogy az ember kikerül a gyárból, és kitámadják, mert az bajjal jár. Persze, gyengébben kerestem, a fizetés 2000 lej volt. De bejött a változás, a kollektívet felszámolták, vettem két tehenet, bikaborjúkat nevelgettem, egy kolléganő, román fehérnépecske, több napot megcsinált helyettem, egy hónapban hét-nyolc túrára, ha bementem. A napokat neki kifizettem, még egy liter tejet, egy zsák pityókát, tojást adtam, s azzal el volt intézve. Itthon tudtam pótolni a kiesett fizetést, ugye.

Révbe érés

Fazakas János nyilván nem örvendett annak, hogy végül leépítették, bár a 2005-ös ,,ordonánca" (kormányrendelet) némi bánatpénzt csak biztosított számára is. Neki azonban mégsem jelentett ez akkora csapást, mint azoknak, akik már lélekben is elszakadtak a gazdálkodástól és a vele járó életviteltől.

— Nálunk persze azelőtt is mindig volt ló, volt disznó, volt borjú. Kollektívbe csak a szüleim jártak, édesanyámnak segítettünk kapálni. ’91-ben, a fordulat után vettem volt az első tehenet, s attól szaporodtak a többiek, olyan év is volt, hogy hat bikaborjút adtam le. Akkor jobban megfizették a négyszáz kilósokat.

Arra, hogy miért szeret gazdálkodni, csattanós választ ad:

— Én sose szerettem, hogy nekem valaki dirigáljon. Egy olyan, aki azt sem tudja, mi a fizikai munka. A főnökök nagyjából olyanok, maga es tudja.

Ilyen egyenes kihívást célszerű volt azzal hárítanom, hogy magam e munkakört soha nem próbáltam. Fazakasnak ez alkalmat adott arra, hogy részletesebben kifejtse véleményét, melyet különben magától értetődőnek tekint:

— Sok helyt olyan követeli meg a munkát, aki soha életében nem dolgozott, az apjától örökölt valamit, vagy valahová bépottyant. Olyanok állapítják meg a tej árát például, akik azt sem tudják, mi a nehéz fizikai munka, és mit jelent harmincfokos melegben reggeltől estig takarni vagy dolgozni.

Gazdálkodásának mikéntje és eredményei valóban őt igazolják. Kétlakiságát megőrizve biztosít megélhetést öttagú családjának, színesen mesél róla.

(folytatjuk)