Volt egyszer, elég régen a híres alföldi réten, ahol a Tisza sűrűn kanyargott, mígnem egyszer kiegyenesítették, volt egy város, s annak rendes szokás szerint egy bírója.
Nosza a város határában kéklett egy szép nagy tó, s annak volt egy innenső oldala, no meg egy túlsó. A bíró az innensőn álldogált, s töprengett folyton, hogy mi lehet a túlsó oldalon, mert hallotta, hogy ott erdők vannak, tele állatokkal, s arra gondolt, megszerzi azt is magának. Éppen, amikor fondorlatos tervet akart kieszelni a birtok megszerzésére, szembejött néhány parasztember, éppen a túlsó oldalra indultak egy csónakkal.
Azt mondja nekik a bíró:
— Jó emberek, elvinnétek engem is a túlsó oldalra, hogy szétnézzek egy kicsit?
A parasztok bólintottak, mert olyan jóságosan kérte őket, jámbor embernek látszott a bíró.
Hát áteveztek. A bíró szétnézett, bebarangolta az erdő egy részét, s aztán egy kis kunyhót épített magának az ottaniak segítségével, hogy rossz idő esetén menedéke legyen.
Másnap a bírót visszavitték a saját partvidékére.
Eltelt egy kis idő, s aztán a bírónak megint eszébe jutott az erdő, és kunyhója, s újból felkerekedett. Ekkor már egyezkedett az ottaniakkal, s egy földdarabkát néhány obulussal megvett, épített egy szép nagy házat magának. Az erdővidékiek, mit sem sejtve segítették, még örültek is ottlétének, mert látták, hogy nem is olyan buta ember... Egy dologra gyanakodtak: mintha telhetetlen lenne.
Aztán ismét visszatért a bíró az alföldjére, de csak nem tudott nyugodni, mert szerette volna, ha megszerzi az erdős vidéket is magának.
Harmadízben is át akart kelni, csónakba ült, s az erdővidéki parasztok evezni kezdtek. Váratlanul hatalmas szél kerekedett, a csónak felborult, s mindannyian a vízbe pottyantak. A bíró bizony nem tudott úszni, de a többiek visszajutottak a partra.
Elmentek a bíró városába. A feleségének elmondták, mi történt, az jajveszékelni, zokogni kezdett:
— Jaj, Istenem, meghalt a bíró! Jaj, Istenem, meghalt az uram!
Aztán megkérdezte:
— Hogy fúlt a vízbe? Meséljétek el részletesen.
— Amikor a nagy viharban felborult a csónak, mindnyájan a vízbe estünk, mindnyájan azt kiabáltuk: ,,Add a kezed, bíró uram!" Könnyen adhatta volna, de nem akarta, nem adta, és így megfulladt.
— Jaj, jaj, jaj nekem, tudtam, hogy így lesz, s így is lett — siránkozott a bíróné. — Azt kellett volna kiabálni: ,,Nesze a kezünk!" Bizony megmenekült volna. A szerencsétlen megszokta, hogy mindig csak kapott, és sohasem adott.
A parasztok bólintottak:
— Bizony, azt megtapasztaltuk, amíg nálunk volt!
S azzal szépen visszaballagtak a tópartra, csónakot kértek, hazaeveztek, s soha többet nem jöttek erre a vidékre.
