A Promenád című regényemről, 1989 nyarán került a boltokba, de a változás előtt és a változás után is számtalan elemzés, műbírálat, tanulmány jelent meg róla, az egyikben, kitartó és hűséges kritikusom azon meditál, hogy az Egy reggel Puerto Ricóban című első történet hőse B. Szerémy Gerzson költő miért is ,,nem felel meg, a vele mint hőssel szemben támasztható elvárásoknak". Ennek kutatása közben jut el az S-i helytállás figyelemre méltó eszméjéhez, amelyben ő nemes egyszerűséggel és ötletesen a Sütői helytállást gyanítja.
Erről természetesen szó sincsen.
Sepsiszentgyörgyi helytállásról van szó, s hogy ez miben is áll, kiderül a regényből. Ebbe most még egyszer nem mennék bele, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, akkor viszont, amikor kalandos sorsú regényem három év hányattatás után végre nyomdába került ― nem volt könnyű, hűséges szerkesztőmet, Molnár Gusztávot kiutasították Romániából, a kézirat Németi Rudolfhoz került, ő is elment, majd Gergely Évához, ő is. Így jutott el a viharvert, gépelt példány Szatmárról, ahonnan Domokos Géza szerezte vissza, Egyed Péterhez. 1989-ben jártunk már, népünk akkori legszeretettebb, későbben szitává lőtt fia megtiltotta már a magyar helységnevek használatát (?!), illetőleg a sajtóban és az ,,irodalmi szövegekben" a magyar helységnevek helyett a román megfelelőket kellett volna kötelezően használni.1 Emlékszem, 1989 februárjában kellett felutaznom direkt ezért Kolozsvárra, ahol E. P. barátom és szerkesztőm fűtetlen konyhájában ― minket fűtött, úgy-ahogy, helytállásunk és a minősíthetetlen román vodka, amit ott és akkor egészen véletlenül védőitalként fogyasztottunk a hideg ellen! ― módszeresen irtottuk a hatszázvalahány flekkes regénykéziratból a makacsul újra meg újra megjelenő magyar helységneveket. Mivel én kezdettől elképzelhetetlennek tartottam mondjuk a Sfintu Gheorghe-i helytállást, noha most meghökkenve látom, hogy nem lett volna azért (ezért-azért!) teljesen érdektelen, sok nagyszabású asszociációra adhatott volna okot, úgy döntöttem, román helységnevek azért mégsem lesznek a regényemben, így maradtak a városok kezdőbetűi: Temesvár helyett T., Brassó helyett B., Sepsiszentgyörgy helyett S.
Ami a helytállással összekapcsolva, ám-lám, megtévesztő tanulságok levonására is okot adhatott. Nemcsak szerelmeink története lett a nyolcvanas évekre, a rendőrállamban kusza ügyirat, hanem regényeink története is. Ráadásul nemcsak a vodka volt rossz ― de még mindig jobb volt, mintha mondjuk az 1989-es év elhíresült ,,konyak"-ját, a Bacchust ittuk volna2 ―, hanem a sör, amelyet másnap különféle kolozsvári kocsmákban töltöttünk rá, ismert okokból. Most, kétségtelen ― és mi ez, ha nem a fejlődés, de legalábbis a változás jele? ― jobb mind a vodka, mind a sör minősége, s a választás se korlátozott. Hogy mi milyenek vagyunk? Nézőpont kérdése. Idegennek idegenek. De nem szépek (vö.: az idegen szép!) És másoknak? ,,Nem, én nem vagyok Jézus ― mondotta a túrósorban nemzedékeink közös büszkesége, Visky Árpád színművész ―, tiközületek következésképpen még senki nem árult el engem. Viszont valamennyien elárultatok valamit…"
Ilyesfajta ,,rendszerellenes szövegeiért" az S-i helytállás nyolcvanas évek eleji bajnokai juttatták börtönbe. Számtalan, vállalkozó szellemű hallgató3 tanúskodott ellene a bukaresti tárgyaláson, olyan, egyebekben köztiszteletben álló S-i helytállók, akik más egyebekben és otthonuk némi nyugalmat azért mégiscsak árasztó négy fala közt ― nem is sejtették, hogy minálunk a falnak is füle van! ― a ,,passzív rezisztencia hősei"-nek tartották magukat. ,,Elloptak négy évet az életemből, semmisnek nyilvánítom!" ― üzent a tragikus sorsú művész a börtönből. Ám-lám, ottan sem veszett el humorérzéke, noha nem ihatott malinát4.
,,Milyen volt?" ― kérdeztem Tőle a Golgotában kiszabadulása után. Forgatta karcsú ujjai között a vádlón vöröslő likőrrel teli poharat. ,,Ugyanolyan, Ulászló ― válaszolta kényszeredetten. ― Csak ti, akik kinn voltatok, azzal áltattátok magatokat, hogy EZ nem börtön. Ha nem börtön, akkor mi? — kérdezem én." Felállott, és a zsúfolt kocsma törzsközönsége előtt elmondott egy nagy monológot. ,,Az idegen isten alázatosan meghúzza magát az oltáron, a hazai bálvány mellett, ott lassanként izmosodik, egy szép napon könyökkel támad szomszédjára, s bumm… a bálvány a földön hever."
A Golgotában meleg volt, mindenkiről folyt a veríték, ezekre a szavakra mégis mindenki megborzongott, mintha jeges fuvallat érte volna el egy végtelen pillanatra a termet. Ezt a borzongást érzem azóta is.
Visky szánakozva pillantott esendő hallgatóságára, az asztalunkhoz lépve, szórakozottan beleivott malinájába, majd visszafordulva szigorúan mondta: ,,tévedések elkerülése végett ezt nem egy irredenta, horthysta magyar költő írta, hanem Diderot nevű, klasszikus francia író több évszázada. Ezt majd legalább említsétek meg a feljelentésekben…"
Méltó jutalom volt-e megismételhetetlen alakítására a kocsmai vastaps? Milyen kár, hogy már nem kérdezhetem meg tőle soha, mit is tart az idegenekről. Szépek-e?
Jegyzetek:
1. Erről Demokritusunk első, 1999-ben megjelenő könyvében bővebben is írtunk már Egy soha meg nem ismételendő gyakorlat emlékére alcímmel.
2. Rossz nyelvek szerint a kutya megveszett volna, s ha már eleve veszett volt, akkor meg is dögölhetett volna tőle.
3. És korántsem csak a túrósorban hallgattak, még akkor is, amikor legtöbbször kiderült: minálunk a túró is almás, épp előttük fogyott el...
4. Ezt a málnapálinkát kedvelte helytállása utolsó, zaklatott éveiben.
