A magyar államelnökjelölt-indításnak van azért tétje. Az első választási körben olyan erőt mutathatna fel, amely a második menetben a magyarság számára kedvezőbb, alkalmasabbnak vélt román elnökjelöltet segítse. Ezek taktikai lépések, illetve taktikai fogások, de bizonyos alkupozíciók megteremtésére alkalmasak. Jelentősek tömeglélektani hatásukat tekintve is, a voksok sokasága az erő érzetét keltheti, kollektív sikerélményt eredményezhet.

Ilyen közösségi sikerélményhez vezetett nemrég az európai parlamenti választás a három befutó hely megszervezésével, ami lehetett volna négy is, ha bizonyos csoportok destruktív ügyködése nem próbálja szétrúgni, mint kakas a szemétdombot, a törékeny egységet. Mert a közember, a mezei hadak régi óhaja az egység, az egység erejének, hatékony voltának bizonyossága.

A pozitív kimenetelű EP-választások után azt hittük, hogy ez az eredmény — az egység megteremtésének szükségessége alapvető kérdésekben — mindenki számára nyilvánvaló lesz.

Tévedtünk. Nem nyilvánvaló. Pedig a sikert személyekhez is kötve ott áll előttünk Tőkés László, aki az EP egyik legdinamikusabb és leghatékonyabb magyar képviselője, itthon a magyar egység megteremtésének sikeres apostola. Volt.

Az egységteremtés helyett ugyanis nagyjaink a babarongyokon osztozkodnak. Az a fontos, hogy ki kezdeményezett valamit, ki mondta ki először, ki írja alá a meghívókat, ki lódítson nagyobbakat. A nagyotmondások olyan virtuózait termelte ki ez az áldatlan széthúzás, hogy ép ésszel már nem is lehet felérni ezeket. Van, aki azt latolgatja, hogy ő is indít egy államelnök-jelöltet. Egy másik magyart. Sokáig azt hittük, hogy a magyar hadügyminiszter ábrándjait nem lehet felülmúlni — jó lenne egy magyar NATO-titkár, mondta —, de lám, lehet. Ripsz-ropsz összekaparunk kétszázezer aláírást — ezzel is telik az idő, és megmutatjuk, hogy mi mik vagyunk —, és máris helyben vagyunk.

Szánalmas az egész. Csak kacagva lehet túlélni.

Megszervezzük saját kudarcunkat.