Reménytelen próbálkozás lenne, hogy magyar szemmel követve a romániai államelnök-választási kampányvircsaftot ne mosolyogjon — kínjában ne hahotázzon — az ember. A magyar mezei hadak — tehát a közember, a választópolgár — felől nézvést az elnökválasztásnak semmi tétje, ma egy roma csávó jelöltnek nagyobb sansza lenne, mint bárki magyarnak, hisz az országnak vannak tartományai, ahol reménytelen lenne minden olyan próbálkozás, hogy etnikai alapon válasszák szét a népeket. (Az más kérdés, hogy nem is kell őket szétválasztani.)
A magyar államelnökjelölt-indításnak van azért tétje. Az első választási körben olyan erőt mutathatna fel, amely a második menetben a magyarság számára kedvezőbb, alkalmasabbnak vélt román elnökjelöltet segítse. Ezek taktikai lépések, illetve taktikai fogások, de bizonyos alkupozíciók megteremtésére alkalmasak. Jelentősek tömeglélektani hatásukat tekintve is, a voksok sokasága az erő érzetét keltheti, kollektív sikerélményt eredményezhet.
Ilyen közösségi sikerélményhez vezetett nemrég az európai parlamenti választás a három befutó hely megszervezésével, ami lehetett volna négy is, ha bizonyos csoportok destruktív ügyködése nem próbálja szétrúgni, mint kakas a szemétdombot, a törékeny egységet. Mert a közember, a mezei hadak régi óhaja az egység, az egység erejének, hatékony voltának bizonyossága.
A pozitív kimenetelű EP-választások után azt hittük, hogy ez az eredmény — az egység megteremtésének szükségessége alapvető kérdésekben — mindenki számára nyilvánvaló lesz.
Tévedtünk. Nem nyilvánvaló. Pedig a sikert személyekhez is kötve ott áll előttünk Tőkés László, aki az EP egyik legdinamikusabb és leghatékonyabb magyar képviselője, itthon a magyar egység megteremtésének sikeres apostola. Volt.
Az egységteremtés helyett ugyanis nagyjaink a babarongyokon osztozkodnak. Az a fontos, hogy ki kezdeményezett valamit, ki mondta ki először, ki írja alá a meghívókat, ki lódítson nagyobbakat. A nagyotmondások olyan virtuózait termelte ki ez az áldatlan széthúzás, hogy ép ésszel már nem is lehet felérni ezeket. Van, aki azt latolgatja, hogy ő is indít egy államelnök-jelöltet. Egy másik magyart. Sokáig azt hittük, hogy a magyar hadügyminiszter ábrándjait nem lehet felülmúlni — jó lenne egy magyar NATO-titkár, mondta —, de lám, lehet. Ripsz-ropsz összekaparunk kétszázezer aláírást — ezzel is telik az idő, és megmutatjuk, hogy mi mik vagyunk —, és máris helyben vagyunk.
Szánalmas az egész. Csak kacagva lehet túlélni.
Megszervezzük saját kudarcunkat.