Életének nagyobb részét Magyarországon élte, ahol színésznőként kezdte pályafutását. 1931-ben végezte a Színiakadémiát Budapesten, ezt követően 1939-ig a budapesti Nemzeti Színház tagja. Ezután 1940-ig a budapesti Színházi Magazin párizsi tudósítója.
Történeteit elmesélte elbűvölt hallgatóinak, helyesebben inkább eljátszotta. Majd erdélyi rokonai biztatására kezdett el írni — ebben jelentős szerepe volt nagyanyjának, Makkai Domokosné Bitay Lilinek, de később Tamási Áronnak is. Jó néhányszor közölte egy-egy darab szerzőjével, lett légyen az maga Tamási, avagy későbbi igaz jó barátja, a Homoróddarócon született Török Sándor, hogy ezt vagy azt a részt nem úgy mondaná, ha ő írta volna a darabot. „Akkor írd meg te!" — felelte Tamási Áron egy cinikus, felindult pillanatában, és ő neki is veselkedett a színdarabírásnak.
Ezer hold pipacs lett a címe a darabnak. A két főszereplő Ajtay Andor és Bajor Gizi volt, bemutatták Budapesten 1933 őszén. Saját elbeszélése szerint az első felvonás kitűnőre sikerült, a második gyengébbre, a harmadik felvonás vontatottan haladt, és a negyedik végén már igen gyéren hullott a taps.
Az Ezer hold pipacs bukását letargikus szünet követte, majd rájött, hogy éppen színészi múltja miatt nem a színdarab lesz az ő műfaja, hanem a regény. (A színészi látásmód ugyanakkor végig meg fog maradni regényeiben, főleg a realisztikus, sokszor tájbeszédet jelző dialógusokban. Ezt ő maga is megírta Ikerpályáimon című művészi önéletírásában.)
Első regénye, az 1937-ben megjelent Anyanyelve magyar (Dante Kiadó, Budapest) tizenhat kiadást ért meg, s megjelent ifjúsági regény formájában is (1925-ben még Benedek Elek közölte). Váratlan sikerét annak köszönhette, hogy valami váratlanul újat hozott az Erdély elvesztésének trianoni fájdalom-irodalmába. Nem sírt, nem jajgatott, nem kiabálta, hogy „mindent vissza!", ellenben reálisan ábrázolta a magyarok életét Kolozsvárott a román uralom alatt. „Ha kell, elmegyek munkásnőnek... de itt maradok" — mondja a regény hősnője a kötet végén. „Emberek élnek itt is, ott is..." Hovatovább egy kis zsidó lányt azért vernek meg a vasgárdisták, mert magyarul beszél. Rózsa, aki Magyarországot „második hazájának" tekintette, és mindvégig erdélyi maradt. „Kéthazájú embernek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország közt." A regényt lefordították olasz nyelvre Una della minoranza címmel, s mire négy újabb erdélyi tárgyú kötete, a Született Moldovában, a Rézpénz, a Keleti magyarok nyomában és a Levelek Erdélyből megjelent, ettől kezdve helye biztosítva volt a magyar irodalomban.
Még 1943—44-ben írta meg az Urak, úrfiak című regényt, mely a magyar könyvkiadás államosítása előtt éppen hogy megjelenhetett 1947-ben. A Fővárosi Kiadó jelentette meg a Mámoros malom című kisregénnyel együtt, mely a somogyvámosi cigányság életéről szól a második világháború utáni években. A név című novella, mely új, lélektani-realista hangját mutatja be, a Mámoros malommal egybekötve jelent meg, és így majdnem teljesen elsikkadt.
Igazi író nem tudja abbahagyni az írást és a társadalombírálatot. Rózsa is ezt tette Ünnepi férfiú és A vádlott című hallgató „fiókregényeiben". Mindkettő halált megvető hadüzenet Sztálinnak — egy nő részéről. Kodolányi János így jellemezte az írónőt az Ünnepi férfiú Szent László-regény megjelenésekor: „Több, mint erdélyi, több, mint magyar, több, mint református, több, mint asszony, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg, és ezt a teljes emberséget kell megtartania, fejlesztenie." A könyvet nem a szórakozni vágyó nagyközönségnek írta. Megértéséhez alapos felkészültség kell. Szent László alakját keresi a múltban, a jelenben s a jövőben, interjúk formájában. Leírja, hogy egy nőt hogyan erőszakolnak meg az oroszok, amiről az jut eszébe, hogy Szent László lovagi törvényt hozott a 13. században úton járó nők védelmére. Különféle műfajok keverednek a kötetben a posztmodernen is túltevő merészséggel.
Ugyanez játszódott le a Torockói gyász esetében is, mely — annak ellenére, hogy „tizennégy éven felülieknek" ajánlották a Móra Kiadó által szerkesztett hátsó címlapon — négyszer is elkelt, méghozzá mindegyik esetben harmincezres példányszámban. A felnőttek, akik ebben a műben még inkább 1956 allegóriáját látták, cinikus mosollyal, vállat rándítva mondogatták: „Elmúltam tizennégy, olvashatom..."
Ugyanezt az allegorikus ellenállási vonalat követi az Orsika című, a török hódoltság korában játszódó regény, melyben egy janicsár megtudja, hogy ő magyar, és visszatér népéhez. Ahogy a Kádár-rendszer egyre „puhult", Ignácz Rózsának is egyre tágabb teret adtak a publikálásra. Már halott volt az 1979-es autóbusz-szerencsétlenség következtében, amikor megjelent a Hazájából kirekesztve című, Mikes Kelemenről szóló igen érdekes írás, melyben az az ifjúságinak éppen nem nevezhető „irodalom", hogy a képzeletbeli nagynéni válaszol Mikes Kelemennek, mint ahogy a Torockói gyászban is az a csöppet sem ifjúsági szinten írott befejező rész, melyben Rabutin generális beszámol nagynénjének, az „irodalmi szalont" feltalált Madame de Sévignének a „helybeli vademberek furcsa szokásairól".
Volt Ignácz Rózsának egy alapvető mondása, ami a sírjára is felkerült: „Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű." Ő úgy érezte, hogy a magyar néphez tartozik, bárhol is lakjanak, s bármily állami fennhatóság alatt.
