Több mint másfél évi munkám esik kútba ezzel a trópusi bogarak okozta ragályos bőrnyavalyával, ami miatt nem utazhatunk messzebbre a Hawaii-szigetekről. Ezért megkértem unokahúgomat, Kökény Ágnest, lenne oly szíves felolvasni ezt a beköszöntőt.

Nehéz bármi merőben újat mondani Ignácz Rózsáról, az íróról és az emberről, annál is inkább, mert jó pár kimerítő írást tartalmaz őróla az az emlékkötet, melyet ez alkalomra adott ki a csíkszeredai ProPrint Kiadó a Székesfehérváron élő Neményi László szerkesztésében, Burus Enikő és Burus Endre gondozásában. Nagyon kérek mindenkit, vegye meg ezt a kötetet — majd Ágnes húgom vagy nővére, Boriska, anyám keresztlánya dedikálja az én nevemben.

Az én személyes jellegű bevezetőmet Gödriné Molnár Márta kimerítő és igen tartalmas tanulmánya követi, melyben a szerző Ignácz Rózsa majd minden könyvével részletesen foglalkozik, miközben rendkívül ügyesen összeköti a művekről mondottakat Ignácz Rózsa élete folyásának jelentősebb mozzanataival.

Gazda József nagy szakértelemmel elemzi a Született Moldovában című regényt, hangsúlyozva annak lélektani eredetiségét és jellegzetes nyelvi szépségeit, majd rátér A vádlott című, 1951—52-ben írott regényre, mely a nyilvánosság teljes kizárásával íródott a fióknak egy olyan veszélyes korszakban, amikor ezért az írásáért Ignácz Rózsát elhurcolhatták, vagy még meg is ölhették volna. Ezt nevezi Gazda József ,,a szocializmus kritikájának".

Az emlékkötet további érdekessége, hogy pár ismeretlen vagy lappangó Ignácz Rózsa-írást is tartalmaz, mint például az orosz katonanőről írott, remek kis Zina című portré vagy a minden nemzetiség minden katonáját kiszolgáló bővérű magyar nő, Boldog Máriskó. A kötet irodalomtörténeti érdekességei közé tartoznak a kritikák, köszöntők, előszók és búcsúztatók, mint például Illés Endre 1937-es kritikája az Anyanyelve magyar című legelső Ignácz Rózsa-regényről, melyet Illés Endre még az egykori igen híres Nyugat folyóiratban publikált. Kiemelném még Szabó Magda remek írását az Ünnepi férfiúról, valamint Jókai Anna előszóját A vádlott című, szerintem legfontosabb Ignácz Rózsa-műről.

Ignácz Rózsának rengeteg fizikai betegsége volt egész életében a részleges gyermekbénulástól az orbáncon és a vérnyomás-ingadozáson át a reumáig és a tüdőemfizémáig, amelyeken cseppet sem segített a rengeteg dohányzás a sok eszpresszó kávéval és a rendszertelen étkezés. Mindemellett képes volt napi nyolc kemény órát is írni, eleinte jellegzetes zöld töltőtollával, melyet nem volt hajlandó megjavíttatni, és inkább tintatartóba mártogatta, mint egy régimódi tollat, később egy, a harmincas években vásárolt Continental írógépen, amin volt pár román és német betű is.

Legfontosabb emberi jellegzetességeként megemlíteném, hogy képtelen volt behódolni bármilyen emberellenes ideológiának. „Aki lent van, abba nem rúgunk!" — ezt tanította nekem és minden más fiatalnak. Színtiszta református erdélyi nemes létére ezért tette ki a kabátjára a zsidóknak járó sárga csillagot 1944-ben, és hogy bejárhasson a gettókba menleveleket, élelmet és orvosságot vive a rászorulóknak, és ugyanez a székely dac, ez a csakazértis ösztönözte arra, hogy a Rákosi-féle kommunista terror korában embereket bújtasson és segítsen, ahogy csak képes volt rá.

Persze volt, kitől tanulnia, már mint gyermeknek is. Itt, Kovásznán tán még élnek olyanok, akik emlékeznek Ágnessel és Boriskával közös nagyapánkra, nagytiszteletű Ignácz Lászlóra, akiből később esperes lett Fogarason. Nagyapánk alakja és emlékezete végigkísérte Ignácz Rózsa egész életét, nemcsak mint személyes ösztönzés, hanem mint irodalmi példa is. Nehéz nem gondolni Ignácz Lászlóra az Ünnepi férfiú Szent László-alakjának olvasásakor, valamint fel-felötlik a Róza leányasszony színésznő leányát féltve szerető s ugyanakkor erősen kritizáló Benke apó alakjában is. Nagyapánk kétségtelenül roppant bátor és eredeti ember kellett hogy legyen: sajnos, mi már nem ismerhettük, mivel 1927-ben elvitte a bélrák, és mi évekkel később 1932-ben, 1935-ben és 1938-ban születtünk, Boriska még Erdélyben, Kudzsiron, én és Ágnes már Budapesten.

De hadd említsek meg két híres történetet Ignácz nagyapánkról:

Amikor magyar képviselő korában hibás, vidékies románsággal szólalt meg a bukaresi parlamentben, és a románok kinevették, kihúzta magát, és tizenöt percen át tacitusi latinsággal folytatta. Állótapsot aratott ezzel az akkori román parlamentben.

Egy alkalommal ki akartak végezni két székely katonát, amiért szökést kíséreltek meg a fogarasi várból. Nagyapánk egy átvirrasztott éjszaka során elérte, hogy a két székely fiúnak csak a lábába lőjenek.

A fiatal Ignácz Rózsa — bízvást így lehet mondani — kemény és szokatlan nevelésben részesült, egy olyan nevelésben, melyben a tanítvány a három testvér volt: Erzsi, Bori és Ágnes édesanyja; László, dr. Veress Istvánné Ignácz Klára édesapja, szintén református pap Perecsenyben, majd szolgabíró Szilágysomlyón, és a legkisebb gyermek, Rózsa.

Túl korán halt meg, négy hónappal 71. életévének betöltése előtt.

A magyarországi kritika túl erdélyinek, az erdélyi kritika túl magyarországinak tartotta, a színészek túl írónak, az írók egy része túl színészinek. Mindezt el kellett mondanom, hogy valamelyest objektív képet rajzolhassak így, a távolból arról az emberről, aki nem csak első irodalomtanárom és mindenben legfőbb tanácsadóm volt, hanem elsősorban — az édesanyám.

Waianae, Hawaii