Államot akarnak az államban, új országot követelnek a székelyek — ilyen és ehhez hasonló címek alatt futottak a hét végén a csíkszeredai, de főként a székelyudvarhelyi önkormányzati nagygyűlésről szóló hírek a román hírtelevíziókban, ismét fellángolni látszott a szélsőséges nacionalizmus, az ország területi épségét féltették az elemzők, a politikusok, szeparatista törekvésekkel vádolták az autonómiát követelő magyarságot.
Újra a televíziók képernyőjén hőböröghetett a nemrégiben még elfelejtett, leírt Corneliu Vadim Tudor, a román állam sérthetetlenségét bizonygathatta Adrian Păunescu, a székelyföldi megyékben elnyomott románság panaszait sorolhatták a közösség önjelölt képviselői, de még a kisebbségi ügyekben mérsékeltebb román pártok, a média, politikai elemzők részéről is zsigeri elutasítás volt a válasz az autonómiatörekvések kinyilvánítására.
Ahelyett azonban, hogy mélységesen felháborodnánk, és a román nacionalizmust okolnánk mindezért, azt kellene mindenekelőtt megvizsgálnunk, megpróbáltuk-e elmagyarázni a román értelmiségi elitnek, a politikai vezetőknek, a civil szervezetek képviselőinek, mit is akarunk. Hogy az autonómia nem útlevelet, határokat jelent, nem merénylet az állam területi épségére? Hogy miért szükséges ez számunkra, miért lenne ez jó nekik is? Hogy nem akarunk államot az államban, és nem akarjuk kiűzni őket Székelyföldről? Sőt, vajon tudjuk-e mi magunk, miben is áll a területi autonómia, miért kell az nekünk, vagy pedig afféle érzelmi töltetű, homályos tartalmú fogalom a magyarság számára is az önrendelkezés? Nem kell sokat gondolkodnunk ezen, a válasz egyértelmű: nem. Az éppen aktuális politikai célkitűzések, a kormányzással járó feladatok, a magyar szervezetek közötti állandóvá vált vita, a romániai magyar politikai elit vagy pedig a székelyföldi román pártok rövid távú érdekei miatt teljesen elfelejtettünk párbeszédet kezdeményezni a székelyföldi románokkal, az erdélyi román társadalom vezetőivel, a bukaresti véleményformálókkal, döntéshozókkal, és elfelejtettük a magunk számára is tisztázni célkitűzéseinket, mert az volt az érdekünk, hogy mindenki az épp aktuális problémájának megoldását várja az autonómiától, hogy szavazatokra átváltható érzelmi reakciókat váltsunk ki a választókból. Márpedig mindannyian jól tudjuk, az autonómia elérésének a magyarság összefogása csak szükséges, de nem elégséges feltétele. A román társadalom megnyerése nélkül semmire sem megyünk, legfeljebb csak a nacionalizmus tüzét tápláljuk magunk is, még ha akaratlanul tesszük is ezt. A románokkal való párbeszéd elkezdése tehát afféle nemzeti imperatívusz, elodázása azzal a veszéllyel jár, hogy az autonómia továbbra is olyan intenzív érzelmi reakciókat kiváltó politikai beszédtéma marad, amelyet mind a magyar, mind a román politikai elit szavazatszerzésre használ fel.
