Ignácz Rózsa a II. világháború előtt és alatt a magyar nemzet egyik legolvasottabb, szeretett írója volt. Hozta az erdélyi havasok tisztaságát; egyaránt érezte a felelősséget hazája és a protokoll-Istenkép helyett az élő Isten ügyéért.
A mitikus, transzcendens irodalom később szintén agyonhallgatott képviselője, Kodolányi János is tisztelte, nagyra értékelte törekvéseit. A kommunista hatalom azonban nem tűrte az egyéniséget — ha nem is küldte börtönbe, de az irodalmi életből, a köztudatból száműzte Ignácz Rózsát. A balatoni táj fogadta be, s a magány ölelte körül. Nem csak őt sújtotta igazságtalanság — számos jelentős író (pl. Herczeg Ferenc) tűnt el a süllyesztőben. De Ignácz Rózsa akkor is írt. Kopogott az írógépe, felfelé szállt a kis ház kéményének füstje. Megküzdött balsorsával. Írt Szent Lászlóról, alakját mítosszá emelve. Megszületett A vádlott, ez a kiváló lélektani, társadalomelemző regény.
Micsoda erő kellett ahhoz, hogy a teljes elhallgattatásban se pusztuljon el benne az író, micsoda szellemi biztonságérzet, hogy tovább haladjon a felismert belső úton... Talán a legnehezebb művészi sors a ragyogásból hirtelen sötétségbe zuhanni! Ahhoz is volt bátorsága ennek a kivételesen erős asszonynak, hogy egyetlen fiát, Makkai Ádámot elengedje maga mellől Amerikába: legalább neki legyen módja tehetségét kibontakoztatni. Makkai Ádám — a hű fiú — nagyívű pályáját be is futotta. Nyelvészprofesszor, költő, esszéista, ,,sikeres" ember, aki azonban a hazáját soha nem felejtette el. Voltaképpen, amikor Ignácz Rózsa centenáriumát ünnepeljük, egyúttal az utódban rejlő folytatásnak is örvendezhetünk.
,,Legyetek önmagatok lámpásai" — hirdette Buddha. ,,Én vagyok a világ világossága" — Krisztus kinyilatkozta, mintegy a régi tanítást betetőzve. Ignácz Rózsa — Erdély szép szolgálóleánya — önfényét alázatosan az örök fénybe helyezte.
Nem halt meg — csak levetette a fizikaiságot.
