Mindenes vagyok...
A rendszerváltást követően az alkalmazottak nem ok nélkül érezték úgy, hogy vihardúlt tengeren hánykolódó hajón kell megkapaszkodniuk, valahányszor munkahelyet kerestek. A nagy vívmány, a felszabadulás hasonlíthatatlan élménye és felbecsülhetetlen értéke egyszerre jelentkezett a bizonytalansággal, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kettő egymást kíséri az új korszakban, bár az állam némi társadalombiztosítási védőhálót igyekszik átmeneti vigaszként nyújtani az utcára kerülőknek vagy az állandó jövedelem nélkül tengődőknek.
Meglehet, sokaknak inkább előnyöket hozott a változás, még többen azonban merőben új és számukra nehezen megszokható körülmények közé kerültek, bár a régi rendbéli nyomort, jegyrendszert, a kiporciózott nélkülözés rendszerét és a szabadsághiányt ők sem sírhatják őszintén vissza. A munkaerőpiac felszabadulása azonban a reprivatizációs kínok, az átmenetiség miatt, melyet közelebbről még egy világválság is tetézett, kimondottan ingataggá tette a munkavállalók helyzetét. Az új rend valódi előnyeinek bemutatkozása emiatt késik, az ún. ,,nyugdíjasállásokkal" tömegesen alig harminc-negyven-ötven éve ismerkedő székelyeket is kemény próba elé állították az elmúlt évek, a munkahelykeresés mindennapos külön gonddá vált, és mára számottevő tapasztalatok felhalmozását eredményezte. Ezek nyomába eredünk, megosztandó, ami a népi sorsból közös tanulságnak nevezhető.
Visszatérve a címbéli képhez: hát nem testes hajók katasztrófájához, nem hajótöréshez volt hasonló, amikor a nagy iparosítási rohamban sebtében felhúzott óriásgyárak, a szentgyörgyi gépgyár, az autóvillamossági gyár, a kovásznai bútorgyártó kombinát, a Kézdin és másutt termelő, két-három tucatnyi, nemegyszer többezres létszámú ipari gályák, dereglyék, ódivatú karavellák és korszerűnek hitt fregattok egyszer csak léket kaptak a kilencvenes évek elején, és hosszabb-rövidebb süllyedés, küszködés után végül hullámsírba szálltak, csődbe, mentek, felszámolódtak? A gépgyárnak öt-hatezer, másutt két-háromezer ,,utasa" nézte szívszorongva a fedélzetről a tákolmánynak bizonyuló hajótestbe bezúduló vizet, olvasta a sajtóba sajnos elvétve eljutó megbízható értesüléseket a privatizációs tülekedésről, a megrendezett ún. versenytárgyalásokról, a vagyon átjátszásáról kétes vagy máskor legalább tőkeerős érdekszövetségek kezére, s ahogy időnként hétpróbás szélhámosok is sikerrel adták ki ,,stratégiai befektetőnek" magukat, elpallva utóbb, amiből egy krajcár sem illette volna őket, máig tartóan megkeserítve sokak sorsát.
A nagy tengerjárók elsüllyedése közben és utána következett az átszállás a mentőcsónakokból a kisebb, de jobban megépített új vállalatok hajóiba, bár, sajna, azok sem mindig váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Közben össznépi tulajdonsággá vált az állandó készenlét képessége, megindult az új osztályok és csoportok kiválása, a falusi és városi vállalkozók megjelenése, a kísérletezés a kisvállalkozói léttel és szabadsággal, a saját ácsolatú sajkák és lélekvesztők kalandjai, az otthoni telekre-tutajra való visszahúzódás, a külföldi vendégmunka viszontagságai, a sokfelé tájékozódás készségének kialakulása. Hol is tart ma népünk e küszködésben, szétszóratásban és újraszerveződésben? Íme egypár példa.
Két tenger hajósa
A ma 55 éves szentgyörgyi Tamás András asztalosmester, munkavezető (,,mindenes vagyok a Kobra cégnél") pályafutása jól szemlélteti, mennyire más képességeket követelt meg a boldogulás a két eltérő rendszerben, s hogy a szaktudásra mindkettőben lehetett számítani. Iskolát saját állítása szerint éppen eleget végzett — szakiskola, érettségi, mesteriskola és technikum —, s tanulmányai valóban egy egész kört képeznek még földrajzilag is: a kézdivásárhelyi magyar elemi után a megyeszékhelyi érettségi és a feketehalmi mesteriskola, a kor kényszere folytán a román szakképzés vonalán. (Jellemző módon a mai Mihai Viteazul Főgimnázium elődjében az osztály szinte fele magyarokból állt.) Nyelvtudása előnyére vált, ,,bár nem tudok éppen perfekt, mindent értek, de a nyelvem nem forog épp úgy". Kiváltságos munkakörhöz jutott.
— Bekerültem a bukaresti Romcontrolhoz, az volt a feladatom, hogy a külföldre szánt árukat ellenőrizzem. Én tulajdonképpen a külföldi partnernek voltam az alkalmazottja, az valutában fizetett, a román állam persze lejben adta ki. De amit a külföldi rendelt, nekem azt kellett az ő igényei szerint átvennem számára.
No de vajon a bútorexport rendkívüli méreteiből mit érzékelt?
— Szállítottunk az orosz Mebelintorgnak, a franciáknak, a német Ikeának, sok gyár az egész országból. Ha egy kolléga szabadságon volt, egymást helyettesítettük bárhol Romániában. Rengeteget küldtek ki, naponta tíz-tizenegy vagon ment külföldre. Egy vagonba tíz szobagarnitúra is elfért, úgyhogy napi száz garnitúrát is szállítottak. Nem mindennap pakoltunk tízet, de olyan nap nem volt, hogy négy-öt készletről ne készítsek jegyzőkönyvet. Szentgyörgyön termelt a CPL (bútorgyár), a Lemn-Metal (Fa-fém) Szövetkezet, az Arta részlegen Bonanza garnitúrát gyártottak a cseheknek, magyaroknak, németeknek többféle színben...
No de hogyan kerül valaki a Romcontrolhoz?
— Annak idején én a párt-asztalosműhelyben dolgoztam Szilágyi Géza bácsival, Vass Gézával, Fekete Jancsival, nagyon jó szakemberekkel, akiktől rengeteget tanultam, és előléptettek. Ceauşescu összes bútora az erdőfülei és más pártvillákba meg szállodákba, a Park Hotelbe például, itt készült mahagóni, paliszander, mindenféle egzotikus, behozott fából, XIV. Lajos stílusú faragott dolgok, háló-, nappali- és dolgozószoba-bútorzat. (Megjegyzés: mint köztudott, a pártgazdaságnak minden megyében külön autószerelő műhelye, farmja, vágóhídja, húsfeldolgozója, belső üzletei, büféi is voltak.) Olyan kiváló fából dolgoztunk, melyet, hogy a rendszer a saját törvényeit kijátszhassa, selejtnek nyilvánítottak. Ott tanultam a mesterséget, s amikor kellett ember, akinek megvan az érettségije, mesteriskolája, engem választottak. Elküldtek Bukarestbe, és gyorstalpalóval technikumot végeztettek velem. Hat évig voltam ellenőr, olyan életem, mint akkor, sosem lesz. Mikor az első fizetésemet felvettem, rendesen lelkiismeret-furdalásom volt. Mennyi pénz? Egy munkásfizetés duplája, olyan négy-ötezer lej. Sok.
Letette a diplomatatáskát
Nos, mindez csupán amolyan előzetes volt ahhoz, hogy mit kezdett Tamás András magával akkor, amikor ,,le kellett tennem a diplomatatáskát és a nyakkendőt", mert a kilencvenes évek elején leállt a gépezet, megszűnt az export, felszámolódtak az addigi piacok, és újra kellett fogalmazni mindent.
— Észrevettem, hogy akadozik a kivitel, egykettőre beadtam a felmondásomat, nálam így működött ez mindig, én ilyen vagyok. Átmentem a Lemn-Metalhoz, a fiam már motorozott, sőt, kilencévesen speciális országos bajnok lett. Különben a motorokhoz is értek, én minden gépet úgy szeretek, akárcsak az asztalosgépeket. Ott két évig dolgoztam, én intéztem mindent a műhelyben, de ott is kezdett alámenni az export, tették ki az embereket, már nem volt olyan kereseti lehetőség, az oroszokat is utolérte a revolúció, nem kellett nekik az ágy, hálószobabútor, telefonasztalka, a nitrolakkal fényezett holmi. Dolgoztam Kató Béla Mokisz-Dekor cégénél, jó fizetés volt. Igaz, én a forradalom után munkás is voltam, mester is egyszerre, de nem úgy, hogy sétálgatok, és beülök az irodába, hanem dolgoztam a gépen, mint más. Beálltam a hórába! Jól ment, bankoknak irodabútort, mindent gyártottunk, külföldre és belföldre is. Egyszerű gépeken, de jó szakemberekkel, komoly munkákat. Mikor megépült az új műhely a tejgyár mellett, többen kezdtek lenni, a munka megoszlott, nem tudtak úgy fizetni, kaptam egy ajánlatot a Bazalttól lent, az Olt mellett a gödörben, most Terracottának hívják. Akkor még az államé volt, most is valamelyik befektetési alapé. Rákosfalvi igazgató odahívott, teljhatalmat adott nekem. Azt mondta: itt van a valamikori oxigéngyár, vagy százötven méter hosszú, de megrongált, tető nélküli épület. Abból kellett asztalosműhelyt csinálni. Gépeket vettek, a régieket rendbe kellett szedni. Lakatosok, építészek, asztalosok, ott minden volt. Elszívóberendezést is csináltunk, egy betonsilót elvágattam, egy ventilátort beszereltünk. Egy teherkocsi állt alá, a lappancsot húztuk ki, és a korpa duvadt belé. Gyönyörűen sikerült, nem volt semmi gond, amíg be nem indult. Exportra termeltünk. Akkor is a baj a csempegyártó részlegen támadt, kezdett nem menni, viszont fogyasztani fogyasztott, a víz-, gáz- és villanyszámlák elvitték a pénzt, s mi bért hol kaptunk, hol nem. Előfordult, hogy másfél hónapig egy lejt nem adtak. Megyek munkába, és nem kapok egy lejt sem? Az nem bolt! Felmondtam, de alig tudtam eljönni. Aztán működött még pár hónapig, de nem volt, aki rendezze, és mára vége. Pedig hogy szerettem! Milyen szépen be volt rendezve szalagmunkára, mérnökökkel, mindenkivel tárgyaltam, tervrajzokat készítettem, öröm volt nézni! De elvették a hasznot, és természetesen elment a kedvem is. Hogy mit csináltak a pénzzel? Nem tudom, sok mindent hallottam, persze, pletykálni nem akarok, egy biztos: az export jól ment, de mi bért nem kaptunk.
Tamás András végül tíz éve a valamikori kisipari szövetkezetek telepén működő Kobra cégnél kapott új állást, ott, ahogy mondja, a kétkezi munkától a műhelyvezetésig terjed a munkaköre, és pályájának egyik fő tanulsága alighanem ebben összegezhető: a sokoldalú képzettség rugalmas alkalmazkodást tesz lehetővé, s egy közepes, nemegyszer egyéni megrendelésre dolgozó, esetleg kisebb szériákat szállító cég a saját rugalmas viszonyulását a piaci viszonyokhoz megköveteli a termelésben is munkásaitól. A mai alkalmazotti mentalitásban bizonyos vállalkozói elemeknek is jelen kell lenniük egy ilyen helyzetben, ezek garantálják a sikert. Sok volt munkatársa kudarcát is annak tulajdonítja, hogy például a bútorgyártó kombinátban a szalagmunkát végzőkkel megtörtént, ,,tíz évig csak tipniket kellett betenniük, azt értették, de amikor a rendszerváltás után egy asztalosműhelyben egy szekrényt kellett volna összerakni, az végül úgy nézett ki, mintha szitává lőtték volna…"
