...ma fele sincs, s azok is jórészt ifjúságiak (felnőttszinten csak egy van, amelyikre joggal elmondhatjuk, hogy felsőbb szintű, a Sepsi BC), volt húsz válogatott sportolónk (köztük három az olimpiai válogatott kerettag), ma két, jobb esetben három felnőtt válogatottat tudunk összeszámolni, tíz-tizenhárom ifjúsági válogatott kerettagot, igazán címeres mezt viselőt már kevesebbet. Pedig akkor csak egy sportcsarnokunk volt (ma kettő van, és mellettük egytucatnyi sportterem — nem tornaterem, hanem sportterem, melyben elfér egy, a szabályoknak megfelelő, sportjátékra alkalmas pálya), egy jégpályánk (ennyi van ma is, az pedig Kézdivásárhelyen várja, hogy végre fedél kerüljön föléje, s beléphessen legalább a hazai korszerű műjégpályák sorába), mert a másodikot feláldozták az egyéni haszonélvezet oltárán. Ma van úszómedencénk is kettő, a második fedett, igaz, négy centivel rövidebb a szabályosnál, ezért nem jegyezhettünk egyetlen országos rekordot vagy megyei csúcsot sem. Akkoriban volt természetes havunk, nem volt sípályánk, ma van sípályánk (igaz, rövidecske, de van), nincs viszont havunk, mert a beígért hóágyú útban Sugásfürdő felé eltévedt... Tessék? Értem... Igaz is, minek nekünk sípálya, amikor azt csak a közönséges halandók használnák, mert politikusaink nem tudnak síelni, na meg aztán csak az Alpin Sportegyesület rendez évente egy-két versenyt...

Apropó, versenyek, akkoriban volt egy rendelet, mely kötelezett minden iskolát arra, hogy hetente sportversenyt szervezzen, házi versenyt, osztályok közötti bajnokságot, kupa- és évfordulós rendezvényeket, emlékversenyeket — ma viszont izeg-mozog az igyekezet: lehetőleg csökkenteni a tornaórák számát —; volt olyan rendezvény, mint az Öt város kupája vagy a Kovászna megyei falvak kupája, volt munkahelyi torna... Volt, mert akkoriban adtak az ókori rómaiak bölcsességére, a mens sana in corpore sanóra (magyarul: ép testben ép lélek), ma... arra sem emlékezünk, hogy akkoriban csak a kiemelt sportágakban (atlétika, birkózás, jégkorong, kézilabda, labdarúgás) harminc új sportkört hívtunk életre, de voltak sportköreink a nem kiemelt sportágakban is, mert igyekeztek azért, hogy eredményeikkel kiharcolják a „kiemelt" címet, s azoknak feladata volt a tehetséges gyerekeket az iskolás sportklubok, vagy ha így jobb, a sportiskolák felé irányítani, a maga rendjén a Munkás Sport Club (a Municípiumi Sport Club elődje) pedig becsületbeli kötelezettségének tekintette mindenekelőtt a megyei, a városi tehetségek felkarolását, fejlődésük feltételeinek biztosítását. Elvégre ezért hívták életre!

Ez is, az is olyan, mint a tavalyi hó. Eltűnt az emlékek rengetegében.

Ma egy kezünkön is meg tudjuk számolni, hány sportágunk versenyzője szerepelt valamilyen világversenyen (világ-, Európa-bajnokság, Világkupa), vagy hány sportág szerzett bajnoki aranyérmet megyénk sportéletének vitrinjébe. Hogy valami szépet is mondjak: eddig van egy ifjúsági világbajnoki és egy felnőtt Európa-bajnoki ezüstérmünk (a birkózó leányoknak köszönhetően), egy-egy bronzérmünk az ifjúsági Európa-bajnokságon asztaliteniszben és birkózásban. Ennyi, nincs tovább!

Mellveregetésre egyáltalán nincs okunk. Elgondolkozásra viszont annál több. Elsősorban a sportért felelős tényezőknek. Hadd ne mutassunk ujjal rájuk. Egyszerűen, mert nem biztos, hogy átérzik sportéletünk zuhanását, akkor pedig minek fárasszuk magunkat a mutogatással? Inkább hallgassuk rablómeséiket.