Sokszor az az érzésem, hogy egy szérűn vagy egy csűrben csépelem, cséphadaróval verem kiterített kalász-szavaimat, hogy szálljon ki belőlük minden törek-, pelyva-, konkoly- vagy szalmaszó, hogy csak a színtiszta, csíraképes, egészséges szómagok maradjanak meg, amelyek aztán ,,zsákolhatóak", elvethetőek, elajándékozhatóak vagy megőrölhetőek, lisztesíthetőek és dagaszthatóak, amelyekből ízletes, testet-lelket tápláló kenyér, kalács, (kerek) perec süthető...
Csépelem és válogatom a szavakat, a szavaimat az anyanyelvünk, az anyaföldünk végtelen, aranyló búzamezejéről, mert hál’ istennek bő volt a termés, sok volt a letűnt évezred(ek) nyarán a szókalász, a szókéve, a szókalangya, telve a magtár, a hambár, a szótár, de még tölthető, mert hiszem, nő a hambárjaink befogadóképessége, és nem aszályosodik ki, nem sivatagosodik el jó humuszú, televényes talaja nyelvünknek, nem égnek ki nyelvünk, magyar nyelvünk végtelen búzamezői...
És hiszem, hogy mindig is lesznek jó munkásaink a mezőinken, szántó-vetőink, aratóink, kérges tenyerű kaszásaink, szőlőművelőink, cséplőink és rostálóink, akik gondozni fogják mind a termőtalajt, mind a termést, a magot. Akik ki fogják rostálni a konkolyt és a pelyvát, a szemetet, a kenyérbe nem illőt, az ocsút mind a begyűjtött gabonáinkból, mind a nyelvünkből, szótárainkból.
Mert konkolyosodik ám a nyelvünk aranyvetése is. Sok, nagyon sok benne az idegen gaz, a testidegen ,,fecskecérna", bogáncs és gyom, minden nyelvi vegyszerezés és műtrágyázás ellenére...
Őszi számvetéskor úgy vegyük birtokunkba terményeinkkel együtt szavainkat is, hogy abban gyönyörűségünket lelhessük, hogy ne csikorogjon a fogaink között a szókenyérbe nem illő, ki nem rostált homokszem, ne fertőzzön üszkös anyarozs-jövevényszó, ne keseredjék meg a szánkban a divatkovásszal élesztett szókenyerünk...
Ilyen gondolatokkal csépelem tehát most, ezen az őszön a még meglévő és a most betakarított szavakat, hogy hulljon ki közülük minden törekhang, szalmaszó, pelyvanép, és csak az maradjon meg, ami ép, ami ép...
